I. Könyv – Minden dolgok kezdete – gyermekből felnőtt, lányból asszony

“Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben a szekrényben egy szép Hercegnő nevelkedett. A hajában selyemszalag, a nyakában csillogó gyöngy, a ruhája bársony, csupa csipke, finom kis kezében két szál tulipán.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, állj egyenesen.

– Ülj egyenesen – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne bandzsíts.

– Ne kancsíts – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik –, ne izegj.

– Ne mozogj – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne piszkáld a füled.

– Az orrod – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne szürcsölj.

– Ne hörpölj – suttogott a másik.

–- Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne köpködj.

– Ne kapkodj – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne ugrálj.

– Ne bugrálj – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne locsogj.

– Ne fecsegj – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne nevess.

– Bableves – mondta a szép Hercegnő, és azon nyomban beleszeretett egy szegény kocsislegénybe, aki éppen arra járt, és azon nyomban férjhez is ment hozzá.”

(Mosonyi Aliz–Háy Ágnes: Szekrénymesék[i])

Az első fiúmat tiltotta tőlem az apám. Két évvel volt idősebb nálam, az alattunk lévő lakásban lakott. Magasépítőnek tanult, és Simson motorral járt. Tizennégy éves voltam, és szerelmes. Titokban randiztunk, legtöbbször a lépcsőházban, de a bujkálás kreatívvá tett, úgyhogy elmondhatom, hogy az első szexuális élményeim minden tekintetben elég izgalmasra sikerültek. Szerettük egymást, megbíztunk egymásban, és kölcsönösen kezdők voltunk. Kezdők és kíváncsiak. Azt hiszem, hogy ez az indulás meghatározó volt a későbbi szerelmi életemre nézve is. Otthon azonban nem mentek könnyen a dolgok. Az apám egyedül nevelt minket az öcsémmel, meglehetősen ellentmondásos elvek alapján. Rám a radikális konzervatív, spártai elvek vonatkoztak. Maximálisan ki kellett merítenem a jó tanuló–jó sportoló, egyben a szemérmes jó kislány fogalmát, ami azért nem volt egyszerű. Mai fejemmel hálás vagyok a sorsnak és a zsigeri bölcsességnek, ami nem engedte, hogy a szabadulás reményében az első adandó alkalommal férjhez menjek. Ha csak a saját gyerek- és fiatalfelnőtt-koromra visszagondolok, azt látom, hogy mennyire nem könnyű összerakosgatni azt a rengeteg személyesen átélt kalandot, kudarcot, párbeszédet, könyv- vagy filmélményt, fantáziát, vágyképet, játékot, véletlenül elkapott jelenetet, ami mind valahogyan meghatározóvá lett a „nővé” válás bonyolult történetében. Most – hogy magam is szülő vagyok – érzem át ennek a jelentőségét: mennyi lényegtelennek tűnő részlet, törékeny fordulat játszik közre abban, ahogyan kislányból szexuálisan érett felnőtt nővé válunk. Számomra valahol itt kezdődik az, hogy a szex, a szexualitás és az anyaság hányadán is állnak egymással. Mert nem lehet anyaságról beszélni anélkül, hogy ne beszélnénk nőiségről, női mintákról, női szerepekről. Mint ahogy nem lehet anyaságról beszélni anélkül sem, hogy ne érintenénk a gyerekkort. Hiszen minden anya és apa először gyerek volt, anyaméhben ringó magzat, valahol egylényegű azzal a felnőtt emberrel, aki úgy döntött, hogy maga is szülővé válik. És a szülővé válás, sok más élmény mellett, elképesztő intenzitással hívja elő saját gyerekkorunkat, emlékeinket, érzéseinket, traumáinkat. És mert nem lehet szexualitásról beszélni anélkül sem, hogy ne akarnánk érteni, megérteni azt a folyamatot, ahogyan kislányból lépésről lépésre szexuálisan érett, vagy éppen csak érettebb nőkké, úgynevezett „felnőttekké” válunk.

 

„Tizenhat évesen költöztem el otthonról. A szüleim elváltak. Az anyámmal a mai napig nagyon ambivalens a viszonyom. Sosem adott nekem biztonságot. Mindig váratlan dolgok történtek, amik nekem nem voltak jók. Nem voltam fizikai, szociális biztonságban. Ezért az apámra is nagyon sokáig haragudtam, hogy miért hagy anyámmal abban a helyzetben. Ő egyébként egy idős apuka, negyvenen túl volt, amikor én születtem. Emlékszem, hogy büszke vagyok rá, hogy ő az apukám. Csak az volt a baj, hogy érinthetetlen volt. Én csodáltam, de lehetetlen volt közel kerülni hozzá. Amikor érintett, soha nem hagyta, hogy az hosszan tartson. Nem ment bele, felszínen maradt mindig. Ő tízévesen elvesztette a szüleit, talán félt, hogy egy érintéstől borzasztó fájdalom szakadna fel benne. Én csak hétvégeken voltam nála, tudtam, hogy két napom van arra, hogy begyűjtsem azt az érzelmi muníciót, ami kitart egy hétig. Éreztem, hogy nagyon jónak kell lennem ahhoz, hogy szeressen engem. Nem azért, mert nem szeretett. Csak mert távolságtartóvá vált, hogyha én nem tökéletesen feleltem meg az ő elvárásainak. Nem direkt, hanem valahogy indirekt módon. Egy picit hűvössé vált. Én meg ezt nem bírtam elviselni. Nem akartam, hogy az apukám hűvös legyen. Az anyukám nagyon sokat volt hűvös, azt akartam, hogy az apukám ne legyen hűvös. A szeretetet mindig ki kellett érdemelnem. Érdekes, hogy ez hogyan köszönt aztán vissza a kapcsolataimban. Mindig különleges férfiakat választottam, ahogy az apukám is különleges férfi volt… Hogy miért akartam az első gyerekemet? Megfelelésből. Azt gondoltam, hogy az a dolgom, hogy gyereket szüljek annak a férfinak, akinek a felesége vagyok. Hogy akkor vagyok méltó partner. Tizennyolc éves voltam akkor. Ő egy nálam tizennyolc évvel idősebb férfi, ő egy apa. Két évig vártunk a fiamra, nem értettük, hogy miért nem esem teherbe. Nem értettük, hogy azokból a szerelmeskedésekből miért nem születik gyerek. Én nem kívántam ezt a férfit, nem vonzódtam hozzá egyáltalán fizikailag. Nekem ő az apukám volt. Hogy miért voltam vele? Mert ő volt a Mesterem. Egy évig együtt dolgoztunk, és utána megkérte a kezem. Összekevertem a rajongást a szerelemmel. Biztonságot adott. Azt gondoltam, hogy ő egy felnőtt, én meg még nem vagyok az. És hogy a bizalom fontos, és a tisztelet. Én azért küzdöttem, hogy gyereket adhassak neki, és hogy ezt kibírjam. Nem értettem, hogy ez miért nem megy. Kétségbe voltam esve, hogy nem is vagyok igazán nő. Elkezdett bennem motoszkálni, hogy akkor leszek nő, ha gyerekem lesz. Azért is kellett ez a gyerek, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy nő vagyok. Hogy én ezt meg tudom csinálni…” (Stefi, 36 éves, két gyermek szellemi szabadfoglalkozású édesanyja)

 

Meddig tart a gyermekkor, és mikortól kezdődik a felnőtté válás? Mikortól válunk igazán anyává? Mindennek hol van az „eleje”? Nem tudom. Most azt gondolom, hogy ez egy igazi tyúk–tojás történet. Ahogy nagymamám a kilencvenes éveiben megfogalmazta az öregséget, „visszatekeredtem a gyerekkorba, kislányom”. Akkor nagyon megérintett, hogy ezt a szót használta, visszatekeredtem. Ezt érzem én is; egy végtelen, de folyamatos spirált, egy szűnni nem akarón pulzáló köldökzsinórt, amely éppúgy összeköti a gyermek magunkat a szülő magunkkal, mint ahogy ott lüktet benne anyáink, nagyanyáink minden tudása, öröme, bánata. Saját gyerekemet tanulva azt tapasztalom, hogy az emberi lét első „információi” nem a verbális üzenetek, még csak nem is az, ahogyan édesanyánk és apánk akar nekünk adni valamit: ölelést, gondoskodást, gyengéd szavakat. Ennél valami sokkal elemibb dologról van szó. Arról a rezgésről, vibrálásról, amit akaratunktól függetlenül folyamatosan bocsátunk ki magunkból, ahogy a köznyelv fogalmaz, amikor azt mondjuk, hogy egymásra vagyunk hangolva. A gyermek az első méhen belüli pillanattól szívja magába a külvilág ingereit. Olyan kódokat olvas, amelyeket az induló kommunikációs készlete lehetővé tesz. Rezgéseket, vibrációt. Ezzel kezdi el fogni a körülötte lévő világot már a mamája hasában. Vidámságot, stresszt, szomorúságot, agressziót, vágyat, szorongást vagy gyönyört – a legfontosabb és legelemibb emberi érzéseket a legtisztább nyelven így tanuljuk, még mielőtt egyetlen szót hallanánk, mielőtt egyetlen gondolat körvonalat rajzolna a tekintetünkben. Ezt tanuljuk először, és később, szülőként, tudattalanul is ezt tanítjuk meg először gyermekeinknek is. És ezek azok a zsigeri készségek, az az induló csomag, amely a szexualitásunk testi és társas minőségét is egyaránt meghatározza majd egy életen át. Erre rakódnak rá a tanult szerepminták, a társadalom és a kultúra normái, minden tárgyi tudás és egyéni tapasztalat. Ezek mind együttesen formálják bennünk a vágyat, az érzéseinket.[ii] Hiába válunk „felnőtté”, hiába tanuljuk meg, hogy mit szabad, és mit nem, hiába tudunk felnőtt módon navigálni a minket körülvevő világban, ez a kisgyermekkorban kapott alapkódkészlet mindig is kulcsfontosságú marad. Ez az alapkészlet lesz meghatározó legbensőbb vágyainkban. És azokban az alapbeállítódásokban is, hogy az életünkben mit, milyen mélységig merünk, illetve vagyunk képesek átélni, megélni. Abban, hogy mit keresünk a társas kapcsolatainkban, és ezt mikor, milyen módokon tudjuk, merjük, vagy nem tudjuk a másiknak jelezni. Ez az alapkészlet egy életen át közrejátszik abban, hogyan viszonyulunk a testünkhöz, a meztelenségünkhöz, de abban is, hogy mennyire vagyunk képesek egy másik emberrel közelségre, intimitásra.

 

„Az anyámnak volt egy szerelme az apám mellett, akivel akkor jött össze, amikor velem volt terhes. Úgy tudom, hogy egy ideig kérdés is volt, hogy ki az apám. Végig úgy volt velem terhes, hogy igazából ebbe a másik hapsiba volt szerelmes, és később mindig azt mondta nekem, miattam nem vált el az apámtól, és azért nem jött össze ezzel a férfival. Merthogy nekem ez így lesz jó, ha ők együtt maradnak. De nekem ez egyáltalán nem volt jó. Az anyu mindig iszonyatosan dolgozott. Én most utólag úgy látom, hogy a munka és a szeretője között rohangált, és néha hazajött, és közölte, hogy olyan vagyok, mint az apám. Nyilván kicsit sarkítok, de valahogy így történt. Ez ráadásul nem egy futó kaland volt, ez a férfi huszonöt évig volt a szeretője… Én már az oviban, iskolában »problémás« gyerek voltam. Az anyámnak mindig is az volt az üzenete felém, hogy ugyanolyan vagyok, mint az apám. Ez azt jelentette, hogy nem vagyok nagyon »jó fej«. Az már, gondolom, hogy aggódás volt részéről, hogy mindig azt mondta, hogy emiatt engem nem fognak szeretni, nem lesznek barátaim. Én ezt tökre elhittem neki, és aztán be is igazoltam később. Sikerült elérnem, hogy az egész iskolából kiközösítsenek, és mindenki utáljon. Utólag visszanézve, mindent megtettem, hogy az anyám ígéretét beváltsam. Nagyon furcsa, hogy a kapcsolataimban például sokszor azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Csak olyan fiúkkal tudtam a szexben is felszabadult lenni, akikhez képest valamiért jobb voltam. Az első ilyen élményem például tizenkét évesen egy lovastáborban egy cigányfiú volt. Emlékszem, vele minden nagyon jó volt. De szerintem ebben benne volt az is, hogy én hozzá képest »nagyon jó« voltam. Városi fehér lány, meg minden. Később is olyan fiúkkal voltam felszabadultabb, akik valahogy nem voltak elég okosak meg szépek. A nővérem például hozzáment egy ronda, buta törpéhez, és tőle szülte az első gyerekét.” (Kamilla, 31 éves, kommunikációs szakember, két gyermek édesanyja)

 

Eric Berne Szex a szerelemben című könyvében aszerint osztályozza kapcsolatainkat és egymás iránti érzéseinket, hogy a bennünk lakozó szülő, felnőtt és gyermek közül épp mikor, melyik kerekedik bennünk felül. Az emberi személyiséget eszerint egy olyan, három részre tagolódó egységként kell elképzelnünk, ahol minden emberben három különböző, háromfelé húzó személy lakozik. Pont a szexben ez a három személyiség-elem bennünk gyakran nagyon keresztbe dolgozik. Ez a három ember: a Szülő(k), a Felnőtt és a Gyerek, ők, akiket jártunkban-keltünkben mindenhová magunkkal cipelünk. Ebből a hármasból első A SZÜLŐ. Ő az a személy, aki állandóan a megmondja, hogyan kell viselkednünk, jók vagy éppen rosszak vagyunk, különbek vagy reménytelenebbek, mint a többi ember. A fejünkben lakozó Szülő minden cselekedetünket folyamatosan szerkesztői üzenetekben kommentálja, ahogy azt minden rendes szülő is teszi. Ha a belső Szülőnk, vagyis Szülői énállapotunk szólal meg, előszeretettel használ olyan szavakat, mint „nevetséges”, „éretlen” vagy „gyerekes. A második meghatározó figura bennünk A FELNŐTT. Ő a józanságot képviseli. Akár egy számítógép, információkat vesz fel a külvilágból, és ésszerű megfontolások alapján eldönti, hogy mit, mikor és hogyan fog csinálni. Ez nincs összefüggésben az életkorral – hiszen már a csecsemők is képesek ésszerű döntések meghozatalára. A Felnőtt ügyel arra, hogy tekintélyén ne essék csorba. A Felnőtt, aki sosem hibázhat, nem válhat nevetségessé, nem lehet gyenge. És a személyiségünk talán legérzékenyebb része is egy életen át jelen van bennünk: ő A GYERMEK. Arra figyelmeztet bennünket, hogy mindannyian hordozunk magunkban egy kisfiút vagy egy kislányt, aki valaha mi voltunk. Mint ahogy a gyermekek is igen különbözőek lehetnek, a Gyermeki énállapotok sem egyformák; olyanok, amilyenek mi voltunk életünk egy bizonyos szakaszában. Fontos lenne megértenünk –mondja Berne –, hogy nem feladatunk a Gyermeket megrendszabályozni vagy háttérbe szorítani, mert lehet, hogy éppen személyiségünk legkitűnőbb részét károsítanánk vele, azt, aki megfelelő bánásmód mellett spontán, kreatív, okos és szeretetteli, akárcsak az igazi gyermekek. Sajnos az igazi gyermekek szoktak konokul, követelőzően, tapintatlanul, sokszor kegyetlenül is viselkedni, így személyiségünknek ezzel a részével nem mindig vagyunk képesek simán boldogulni. Tekintve, hogy Gyermeki énünk nem fog tágítani mellőlünk hátralévő életünk során, legjobb, ha tudomást veszünk róla, és megpróbálunk jól kijönni vele. Amíg a bennünk lakó felnőttnek az a dolga, hogy megismerje a világot, különösen annak fizikai oldalát – hogyan kell autót vezetni, befizetni a számlákat, mikor célszerű kihívni az orvost –, addig a gyermek figyelme a felnőttekre irányul – mondja Berne –, mert élete és sorsa elsősorban az ő kezükben van. Tudnia kell, kiben bízhat, kivel legyen óvatos, kitől számíthat kedvességre. A Gyermek ugyan mindig velünk van, de nem mindig halljuk és értjük a szavát. A felnőtté válás során elfelejtjük ezeket a képességeket, és önismereti tréningek, képzések, sok-sok év tudatos tanulás kell hozzá, hogy felnőtt fejjel próbáljuk mindezt visszaszerezni. Én gyakran tapasztalom, hogy az örömteli, kiegyensúlyozott anyasághoz éppúgy, mint a szexualitáshoz, ezekre a tiszta, sokszor már eltemetett gyermeki képességekre lenne a legnagyobb szükségünk. Ahelyett, hogy felvennénk a felelősségteljes, hibáktól mentes, megfontolt döntéseket hozó „felnőtt” és „szülő” arcát, talán pont ennek a valaha volt gyermeknek lenne érdemes több teret engednünk. Aki birtokában van még annak a tudásnak, hogy kiben bízhatok, kivel leszek képes megteremteni az intimitásnak azt a fokát, amelyben mind testileg, mind lelkileg merek, merhetek elég meztelenné válni. Amelyben képes vagyok őszintén, előítéletek nélkül figyelni a másikra. Amelyben merhetek adni és elfogadni. Az én tapasztalatom az, hogy az életünk biztonságos és intim tereiben felnőttként is érdemes megtalálni és kamatoztatni ezt a „gyermeki” tudást. Talán ez a legnehezebb és a legproblémásabb ügy is egyben. Hiszen ha megidézzük a bennünk lakó gyermeket, akkor az egyben ugyanaz a gyerek lesz, aki annak idején sérelmeket szenvedett el, aki nem kapott elég szeretetet, figyelmet, megerősítést, aki – akár családja körében is – magányt, elhagyatottságot élt meg. A gyermek, aki a mai napig ugyanolyan érzékeny, sérülékeny. De talán a felnőttlét nagy előnye – ha valami –, hogy ennek a bennünk élő gyermeknek viszont most már reális esélye van arra, hogy megszűnjön a kiszolgáltatottsága. Sokszor szokták kérdezni tőlem, hogy mit gondolok a felnőttkorról. Én a magam életében szinte eszmélésem óta mindig is felnőtt szeretettem volna lenni. Nem szerettem óvodába járni, az általánost gyűlöltem, mindig felnőtteset játszottam, erre a koromra vágytam. A felnőttséghez én mindig is az önrendelkezést és a szabadságot vizionáltam. Nem akartam kiszolgáltatott lenni. Nem akartam érzelmileg és fizikailag függő helyzetben lenni. Szabad akartam lenni. Számomra ma is ezt a szabadságot jelenti felnőttnek lenni. Egyáltalán nem nyomaszt a magamért és a szeretteimért érzett felelősség, hogy olykor döntenem kell, hogy a magam ura vagyok. Sőt, mindezek a dolgok adják az erőmet, a biztonságomat. Számomra valamilyen paradox módon a felnőttlét – és ebben hangsúlyosan maga az anyaság – azt jelenti, hogy végre megélhetem a gyermeki életem minden pozitív aspektusát, amire gyermekként sosem volt lehetőségem. És azt is, hogy anyaként képessé váltam arra, hogy gyógyítsam magamban mindazt, amit gyerekként hosszú éveken át tehetetlenül hordoztam. Ahogy egy este elnéztem a kisfiamat, amint a szőnyegen párnák között heverve az apjával zenét hallgatnak, ahogy éreztem ennek a képnek a borzalmas törékenységét, felállítottam a jól működő család naiv, házi algebráját. Mi kell elsődlegesen ahhoz, hogy a gyerekem egészségesen fejlődjön lelki, érzelmi értelemben? Szeretet. Mi kell ahhoz, hogy én mint anya maradéktalanul megadhassam mindazt az szeretetet, érzelmi muníciót, amire a gyerekemnek szüksége van? Ahhoz, hogy tudjak jó anya lenni, ahhoz mindenekelőtt mint nőt, mint embert, szeretnem kell önmagamat.

 

„Azt érzem, hogy a kislányom megformált, tényleg nagyon megformált. Rengeteg gyengédséget, bizalmat és biztonságot ad. Női erőt ad vissza. Egyfajta stabilitásom van most már a nőiségemben, nem függök egy csomó mindentől, amitől függtem sokáig. Hogy hogyan nézek ki, milyen a testem, tetszem-e. Most már ezek valahogy belülről táplálkoznak.” (Stefi, 36 éves, két gyermek szellemi szabadfoglalkozású édesanyja)

 

Szexualitással foglalkozó szakemberek, pedagógusok, nevelők azon vitatkoznak, hogy hány éves kortól kell a gyerekek szexuális nevelését kezdeni. Én a „mikor” helyett inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy gyermekünk megszületésétől kezdődően mik azok a dolgok, amelyek kellenek egy fiú- vagy lánygyermek egészséges és kiegyensúlyozott szexuális szocializációjához. Azt, hogy milyen – nem feltétlenül konkrét szexuális tartalmú – nonverbális üzenetek, kulturális és szerepminták, generációs örökségek játszanak ebben szerepet az első magzati pillanattól kezdve. Én azt tapasztalom, hogy ha árnyalt képet akarunk festeni erről a folyamatról, hogy ha felelősen akarunk felnőttként, szülőként ebben a kérdésben gondolkodni, vagy ha csak meg akarjuk érteni a saját életünk egyes mozzanatait, akkor szinte kötelező elszakadnunk a különböző szakmák sémáitól és egyszerűsítő magyarázataitól. Akkor igenis kell vennünk a bátorságot, hogy belépjünk ebbe az átláthatatlannak tűnő, szövevényes labirintusba, ami nem ott kezdődik, hogy felnőtt a gyerekem, adjak-e neki óvszert. A mi egyedi történetünket kell ehhez ismernünk, amelyben saját életünk, szerelmeink, családi és baráti kapcsolataink, testi és lelki élményeink mind-mind üzennek valamit a gyerekeinknek is.

 

A nagymamám kilencvenkilenc évesen halt meg. Megadatott, hogy ott lehetettem vele az utolsó éjszakán. Félek a haláltól, nem vagyok rá felkészülve, ezért szorongtam, mert tudtam, hogy ezek az utolsó órák. Mindennél jobban szerettem őt, így nem is volt kérdés, hogy én kísérjem-e el ezen az úton. Ekkor néhány napja már nem beszélt, a szeméből olvastam, és jobb kezének szorításaiból. Az esti tisztálkodás után az ápolónő ellátott tanácsokkal, és magunkra hagyott minket. Arra számítottam, hogy este szépen elalszik, és nem ébred fel reggel. Nem aludt el, egész éjjel nyitott szemmel feküdt, várta a halált, ami lassan, csak reggelre érkezett el. Feküdt mozdulatlan, szemében néha megjelent egy könnycsepp, tudta, hogy nincs egyedül. Kicsi teste viszont dolgozott. Lélegzett, hullámzott, lüktetett. Olyan volt, mintha meg akarná szülni a halálát. Ahogy teltek az órák, az éjszaka bezárt minket egy tökéletesen időtlen, mélységes csöndbe. Önkéntelenül is a kisfiam születése, a szülés éjszakája jelent meg előttem. Olyan volt ez a haldoklás, mint egy vajúdás. Egy hosszú, önmagába vissza-visszatérő tánca testnek és léleknek. Csak ültem ott, tanácstalanul, beszéltem magamnak, szorítottam a kezét, és potyogtak a könnyeim. Míg reggel egyszer csak váratlanul behunyta a szemét, összeszorította az arcát, kipréselt egy könnycseppet, és nem lélegzett többé. Egyetlen, szinte észrevétlen, csöndes pillanat volt. Megszült. Kipréselte a test az életet. Ekkor értettem meg, ekkor állt össze számomra, hogy egyetlen nagy mesében vagyunk, én és a nagymamám. Ekkor értettem, hogy a halál épp olyan, mint a születés. Egyszer volt, hol nem volt – kezdődik minden mese, minden emberi történet. A mesék, amelyeket gyermekkorunkban hallgattunk, és most a mi gyermekeinknek mesélünk tovább. A szüleinktől kapott történeteket mi is szülőként adjuk tovább. Most azt érzem, hogy a világon csak egyetlen történet létezik, amelyben egyszerre vagyunk szereplők és mesélők. Ezt a körbeforgó történetet szőjük tovább tettekkel és szavakkal, ez az eleven kötelék szövi össze az egymásra következő nemzedékeket. Ha meg akarjuk érteni, hogy mindez hogyan működik, nem tehetünk mást, mint hogy egy tetszőleges ponton belemerülünk e végtelen folyamba.
Nő, anya, szerető – anyaság és szex; a könyv 2013-ban a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg Budapesten.

A szöveg közlése folytatásokban következik.

Későbbiekben a szöveg mellett szereplő illusztrációk nem mindegyike szerepel a könyvben.

 

 

„Szexről otthon szó se volt” – ártatlanság és szégyen (2)

„Eccör vót, másszor máskint, Szissz álmábann vót egy kert, éppeg aféle, amint a valóságbann, teli fákkal, páfrányokkall, ízöss egerökkel, gyümőcsökkel, mög egy embörpárral. Jáccott ott mindönki, azonn ártatlanságba, amint mög löttek terömtvell. Sömmit se tuttak, mer nem es vót sömmi. Egisz formássak vótak, ollann egyformássak, s igönn szeröttek jáccadozni egymással. Ollan gyönyörűségöss szép vót ottan mindönn, hogy csak nésztek, szívták magukba a látni valót, tapintották, símogatták a fákat, a sarat, a virágokat, s egymást. Egymás szájára tötték a szájukat, nyalták, s csókolták egymást, de nem tutták, hogy ez a csók. Simították gyönyörűséggel egymás orcáját, sima hasát, mejjit, hogy tánc vót a mozdulatuk, de nem tutták, hogy ez a tánc. Egyikükből kinőllt, kihatalmasodott egy gyönyörűségöss fasz, de nem tutták, hogy az a fasz. Csak símogatták, mert szép vót, s fínom, hát szopogatták es, amég ki nem sírt belülle a bolldogság nedve. Aszt egymásra kenyték, s jáccottak tovább. […]”
(Hargitai Ildikó: Mese a paradicsomkertrül )

„Apám meghalt, anyám beteg.
Értük miért is szenvedek?
Hisz tőlük annyira vagyok,
mint szememtől a csillagok.”
(Nemes Nagy Ágnes: Család )

Számtalan történetet lehetne mesélni arról, ahogy kislányként elképzeljük, hogy mit jelent majd felnőtt nőnek lenni. Nem véletlenül mászkálunk négyévesen anyáink magas sarkú cipőiben, húzzuk fel az estélyi ruhájukat, és kérdezzük őket arról, hogy miért szedik le a szőrt a hónuk alól. De valahogy mégis van a felnőtt női és a kislánylét között egy láthatatlan fal, valami megmagyarázhatatlan távolság. Van egy csomó elérhető dolog, lehet turkálni a táskájukban, a szekrényükben, fel lehet próbálni a napszemüvegüket, el lehet kenni a rúzsukat, de vannak a titokzatos dolgok, amelyekhez egyszerűen nincs gyermekként hozzáférésünk. Nem is feltétlenül fizikai értelemben, de sokkal inkább, mintha valami misztikus burok vonná körül az anyákat, a felnőttség áthatolhatatlan burka. Mi a különbség felnőtt és gyerek között? A kisfiam tud egy egyszerű és kézenfekvő választ: ha nagy leszek, elérem a csillárt, mint a mama, és iskolába fogok járni, mint Albert. Szexuális értelemben a gyermekkor és a felnőttkor közötti határ azonban, úgy tűnik, nem ennyire egyszerű. A felnőtté válás bonyolult folyamatát mindenki máshogyan értelmezi, a gyermeklét és a felnőttvilág közötti határvonalat is mindenki máshol húzza meg.

Mivel nem ehhez vagyunk „szokva”, ezért sok szülő feltehetőleg túlbonyolításnak venné, ha a felnőtté válásra mint egy, már az újszülöttkorban kezdődő, finom átmenetekkel teli folyamatra kellene gondolni. Ehelyett legtöbben úgy tekintünk a felnőttségre, hogy ez mindenkinél egy konkrét ponton, történetesen tizennyolc évesen, vagy bizonyos feltételek (iskolák elvégzése, önálló kereset, esetleg épp gyerekszülés) teljesülésével következik be. Mintha addig a pontig olyan számottevő különbségek lennének a felnőttek és a gyerekek között. Számomra ezt a „ha, majd ha felnőtt leszel…” kezdetű mondatok bizonyítják legjobban. A felnőttlétre való folytonos utalgatás, a felnőttlétre való készülés, a felnőttséggel való zsarolás erősíti ezt az elvágólagosságot a gyermek- és a felnőttvilág között. Felnőtt az, aki a normákat a gyerekkel szemben betartatja, míg a gyerek folyamatosan, puszta létével normasértő. Nem véletlen, hogy a felnőtté avatás tradicionális rítusai a nemi éréshez kötődnek, és hogy a mi társadalmunkban éppen a kamaszok ennyire „problémásak”. Mintha a felnőttkor egy bizonyos életkorban szükségszerűen bekövetkezne. Mintha nem gyereke válogatná, hogy ki, mikor, hol tart tudásban, képességekben vagy akár érzelmi intelligenciában. Kamaszokkal dolgozva én minden alkalommal azt tapasztalom, hogy ugyanazon életkoron belül is elképesztő különbségek vannak gyerek és gyerek között, ami függ a családi háttértől, de a gyerekek egyéni sajátosságaitól is. A „gyerekeket” mégis igyekszünk homogén csoportként kezelni, és általános igazságokat, elvárásokat megfogalmazni velük kapcsolatban. Mint ahogy azt annak idején velünk is tették a felnőttek.

A gyerekektől elvárjuk, hogy minden tantárgyból jól teljesítsenek, míg a felnőtteknél teljesen természetes, hogy mindenki specializálódik. A szex, a szexuális kíváncsiság rontja a gyerekek iskolai teljesítményét, de eszünkbe se jut ugyanezt gondolni egy felnőttről. És ilyenkor nemcsak azt felejtjük el, hogy mit éreztünk mi, amikor ennyi idősek voltunk, hanem azt is, hogy gyerekeink nagyon hamar leleplezik, ha kettős mércével mérünk, és teljesen érthetetlen okból rájuk más szabályokat próbálunk erőltetni. A legtisztább érvelésen keresztül is pontosan fogják tudni, hogy a mondatainkkal, elvárásainkkal éppen távolságot teremtünk feléjük. Ráadásul ezzel egyidejűleg szerintem gyermekeink szemében ezzel éppen saját anyai-apai és (!) felnőtt hitelességünket ássuk alá. Kisfiamnak a minap nagyon megtetszett az „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek” szólás. Sokáig gyakorolta, hogy megjegyezze, és azután szinte azonnal át is alakította arra, hogy „amit szabad kisördögnek, nem szabad a Jupiternek”. A felnőttlét misztériumát ugyanazzal a mozdulattal csillantjuk fel és zárjuk el a gyerekeinktől. Pedig közben minden, gyerekekre kifejlesztett intézmény arra szakosodott, hogy gyerekeinket felkészítse, nevelje, tanítsa a várva várt felnövésre. Mindeközben a gyerekek kripli szemüvegei, olcsó műanyag játékai, rosszul vágott frizurája számomra annak a jelei, hogy a gyermeki lét, mint valami alacsonyabb minőségű létállapot van jelen, mintha a gyermeki idő semmi másról nem szólna, mint az „igazi” életre való készülésről. Milyen ambivalens helyzet, mennyi szorongást szül – eljutni a tiltott világba. A gyerekeknek folyamatosan oda kell igyekezniük, ahol mindent szabad. Milyen frusztáló is lehet megélni, hogy most még semmit nem tehetek, amit a felnőtteknek már igen! Számomra egyáltalán nem meglepő, ha a fiatalok fejében a felnőtt szexualitásról vegyes érzelmeket keltő távoli és homályos elképzelések élnek, saját szexualitásuk pedig a szülői tiltófák miatt szinte szükségszerűen bűntudattal terhelt.

A 16. századig az emberi életciklus még csecsemőkorból és felnőttkorból állt, a gyerekek egészen fiatal koruktól ugyanúgy dolgoztak, mint a felnőttek, nem vonatkozott rájuk a felnőttekétől eltérő bánásmód. A gyermeki szexualitás megkülönböztetett megítélése akkor kezdett el kialakulni, amikor a „gyermekkor”, mint életciklus kialakult. A 18. századra Európában csökkent a csecsemőhalandóság, elkezdett növekedni az átlagéletkor, és mindezzel párhuzamosan az individualizálódás következtében a szülők és gyermekek között olyasfajta intimitás és érzelmi kötődés kezdett el kialakulni, ami a gyerekeket hatéves koruk után is a szülői házhoz kötötte. Korábban erre az életkorukra sokan már más házakhoz kerültek dolgozni, ahol felnőttként kezelték őket. Azzal azonban, hogy a gyerekek mint társadalmi kategória megjelentek, az ő szexualitásukkal is foglalkozni kellett. A gyerekek számára a szexualitás első mintái a felnőtt világból érkeztek. Ezek viszont – ahogyan ma is – sokszor ambivalens, zavart minták voltak. Ebben a kultúrkörben az emberek szexuális kapcsolatait kísérő szégyenérzet a civilizálódással párhuzamosan változott és alakult jelenlegi formájára. Ma már mintha egyszerűen biológiai okokból is adódna, hogy a gyerekek mit sem tudnak a nemek viszonyáról, s hogy különösen kényes és nehéz feladat a szülőknek felvilágosítaniuk a felcseperedő kislányukat vagy kisfiukat önmagáról és mindarról, ami körülötte történik. Hogy mennyire nem magától értetődő ez a helyzet, s hogy mennyire egy civilizálódási folyamat eredménye is, arra csak akkor jövünk rá, amikor valamelyik másik korszak embereinek megfelelő viselkedését figyeljük meg. Norbert Elias A civilizáció folyamata című könyvében 16. századi példát hoz: akkor még azt tartották magától értetődőnek, hogy a gyerekek már egészen korai időszaktól kezdve ugyanabban a társadalmi térben éltek, mint a felnőttek; és a felnőttek sem tanúsítottak olyan önmérsékletet a szexualitással kapcsolatban, sem cselekedetben, sem beszédben, mint később. Michel Foucault A szexualitás története című munkájában ugyanerre a megállapításra jut, hogy a szexszel kapcsolatban a 17. század elején a szexualitás gyakorlatát a felnőttek még nem rejtegették; nem kellett elhallgatni bizonyos szavakat, nem kellett szégyenlősen takargatni a meztelen testet. A durvaságot, az obszcenitást s az illetlenséget szabályozó kódok is sokkal tágabb teret engedtek az embereknek, mint később, a 19. században. A gyerekeknek korán fölnyílott a szemük, és még nem volt bennük feszélyezettség. A 19. századtól kezdődött, hogy a szexualitás bezárkózott az otthon falai közé. Ekkortól kisajátította a család; a szex ettől kezdve az nyugati kultúrkör társadalmi elvárásainak megfelelően kizárólag a reprodukció funkciójára korlátozódott. Ettől kezdve az utódokat nemző házaspár vált az uralkodó normává, míg az öncélú szexualitásra rásütötték a természetellenesség, a perverzitás szégyenbélyegét. Az, hogy a 17. század előtt a felnőttek még nem titkolták az ösztönök megnyilvánulását egymás és a gyermekek előtt, eleve csökkentette a távolságot a felnőttek és a gyermekekkel kapcsolatos elvárások között. Minthogy az ember biológiai fejlődése régen sem tért el sokban a maitól, így ezzel a társadalmi változással összefüggésben válhat érthetővé számunkra a „felnőttség” egész problémaköre úgy, ahogy az ma jelentkezik. A civilizálódási folyamat során a szexuális ösztönt sok más ösztönhöz hasonlóan egyre szigorúbb szabályozásnak és átalakításnak vetették alá. Innen ered az, hogy ma a felnőttek kénytelenek az intim szférába utalni minden ösztönmegnyilvánulást, különösen a szexuálisakat. Ebből fakad az is, hogy szexuális dolgainkat illetően a családokban ma ennyire általános a „hallgatás tilalma”, mint ahogy az is, hogy szinte csak terhelt nyelvi kifejezéseink vannak a nemiségre. Mindezek pedig nem könnyítik meg a felnövekvő új generációk dolgát.

„Szex? A szüleimmel ez abszolút tabu. Én már nem emlékszem, hogy mikor láttam az anyukámat vagy az apukámat meztelenül. Nem is voltak otthon felvilágosító beszélgetések. Abba sosem szerettem volna belegondolni, hogy a szüleim is élnek nemi életet. Egyébként mindent meg tudok beszélni az anyukámmal. Nyilván a szexuális dolgokat nem. De mondjuk a menstruációval kapcsolatos dolgokat igen. Bármit elmondhatok, de ilyen kérdésekkel mégsem hozzá fordultam. Van egy nagyon brutális élményem. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor az anyukám elvetélt, és vérben feküdt a fürdőszobában, úgy kellett kihívni hozzá a mentőt. Ez volt az első női, »lentről jövő« vérzés-élményem. Csak annyi maradt meg, hogy nekem kistestvérem lehetett volna. Azt tudom, hogy nem beszéltek utána se róla. Nem hazudtak, de nem is beszéltük meg. Hazajött az anyukám a kórházból, és minden ment tovább.” (Zsófi, 30 éves, közgazdász, egy gyermek várandós édesanyja)

„Bennem szerintem borzasztóan nagy szexuális zavar volt, vagy van. Nem tudom, hogyan, de valahogy biztosan összezavarodtak a dolgok. Az anyám meg az apám között nem igazán volt ölelés vagy csók előttünk, de szexet meg láttam. Arra emlékszem, hogy az apám taperolja az anyám barátnőinek a seggét. Ez borzalmasan undorított. Az az érzés, hogy nem tudod róla levenni a szemed. Én nagyon sokáig undorodtam a szextől. Gusztustalan dolognak tartottam. Az se volt jó, hogy láttam őket szexelni, mert nem kommunikálták le. Arra emlékszem, hogy ők ott voltak a lepedő alatt, és hallottam a hangokat, és tudtam, hogy ez »az«. Elkezdtem mászkálni, hogy észrevegyék, hogy ott vagyok, mire az apám felment a saját szobájába – mert ők egyébként külön szobában aludtak. És az anyu meg ott maradt velem, de nem beszélt erről semmit, azzal vigasztalt meg, hogy ott aludhattam vele, de én meg undorodtam attól az ágytól. Nem volt egyáltalán megnyugtató. Beszélni egyáltalán nem beszéltek róla.” (Kamilla, 31 éves, kommunikációs szakember, két gyermek édesanyja)

„Én a későbbi fejemmel jöttem rá, hogy mindig arra vártam, azt szerettem volna, hogy nekem az apukám meg az anyukám majd bemutatja, hogy miről szól a szeretkezés meg a szex. A képzeletemben – konkrét képek nélkül – mindig úgy élt ez, hogy majd a szüleim felvilágosítanak. Mi, Józsival sose beszéltünk erről. Mi mindig ágyban, csöndben, sötétben, takaró alatt csináltuk. Még kislámpa se volt. Láttuk egymást a fürdőben, meg öltözés közben, de szex közben mindig sötét volt. Minket nem világosított fel senki. De az a baj, hogy mi se világosítottuk fel a gyerekeinket. De hogyan is tettük volna, ha mi se tudtuk, hogy mit kell. A gyerekünk szerintem még kevesebbet tud, mint mi tudtunk. A kisfiú unokámon látom, hogy már hatévesen érdeklik ezek a dolgok. – Ha valamiért szóba került a szex, én mindig zavarba jöttem, és elzárkóztam attól, hogy a feleségemmel ezekről a dolgokról beszéljek.” (Mária és József, 54 és 55 évesek, két gyermek szülei, két unokájuk van)

„Nagyon furcsa családi viszonyok voltak nálunk. Mi nagyon nem kommunikáló család vagyunk. Például édesanyám nem is világosított fel soha, pedig apám orvos, anyám is egészségügyi dolgozó, az lenne az elvárható, szerintem, egy ilyen közegben, hogy teljesen természetesen kezelik a testet, a szexualitást. Akár elmondani, hogy mi az a menstruáció. De semmi ilyesmi nem volt. A lakás tele volt könyvekkel, és azt gyanítom, hogy ezzel próbálták pótolni, hogy vegyek le egy könyvet, találjam meg magam, amit meg akarok tudni. Nem nyitott ez a család. Se a verbális kommunikációban; alig tudunk egymásról valamit. Nem meséltem el a szerelmeimet, és semmit a szexszel kapcsolatban se. Ők se meséltek, én is ehhez alkalmazkodtam. Ez volt a szokás, ez volt a minta. Nem beszélünk, nem osztunk meg intim dolgokat.” (Era, 34 éves, szakreferens, két gyermek édesanyja)

Ha a szülők számára szégyen- és feszélyezettségérzetekkel terhelt a szexualitás, akkor – az akár a meztelenséggel, érzelmek kimutatásával vagy az erotikával kapcsolatos – viselkedésük és szavaik, az ő rossz érzésük megnyilvánulásai bizonyos formában átadódnak a gyermekek számára is. Ily módon a gyerekekben fokozatosan újratermelődik a szégyen- és a feszélyezettség társadalmi normarendszere. Az azonban egyáltalán nem kiszámítható, hogy ez a norma a konkrét egyéni példákban hogyan jelenik meg. Van, aki sokszor reflektálatlanul is újratermeli a szülői ház mintáit, míg vannak, akik épp az ellenállásban valami egészen új irányt fognak képviselni. Ennek a folyamatnak a komplexitása jól magyarázza a gyerekek szexuális nevelése körül a szakemberek és a szülők feloldhatatlannak tűnő dilemmáit is. Gyermeknevelési tanácsadó könyvek garmadája kínál „megoldási kulcsot”, háztartási kézikönyvként ontva a magyarázatot, hogy a „gyerek” mikor, mit, miért csinál. Konkrét, praktikus válaszokat kínálnak arra, hogy épp mit, hogyan kellene csinálnia, és hogy mit tegyünk, hogy szülőként (felnőttként) a legegyszerűbben eljussunk a vágyott normák eléréséhez. Elvétve lehet olyan hangot hallani, amely a gyereknevelési trendekkel szembehelyezkedve azt vallja, hogy egyszerűen „csak” figyeljünk a gyerekünkre (és magunkra!), értsük meg, hogy ő, éppen Ő mit, miért csinál, s mi mint konkrét család hogyan működünk. A gyermeknevelés szakirodalma is nyilvánvalóan arra az alapvetésre épül, hogy a társadalomban vannak a felnőttek, és vannak a gyerekek. Két élesen elkülönülő világ. A felnőttek „készen” vannak, a gyerekek meg „nyersanyagok”, és hogy mi lesz belőlük, az részben a mi felelősségünk. A felnőttek „feladata” a „gyerekek” működőképes felnőtté alakítása. Ez mára már tökéletesen intézményesült, iparágak nőttek ki belőle, gyakorló szülőként eszünkbe se jut megkérdőjelezni, hogy a kérdésben legitim szakmák útmutatói szerint járjunk el. Az első pillanattól tudományos, vagy legalábbis tudományosnak tűnő előírásokat követünk. Konkrétan megfogalmazott vagy homályos, de „köztudomású” normáknak kell megfelelnünk.

Érdekes volt ezzel a szemmel megnézni például kisfiam egészségügyi kiskönyvét. Ma Magyarországon minden gyermeknek van ilyen kiskönyve, amelyet kötelező vinni minden orvosi vizsgálatra, oltásra, védőnői tanácsadásra. Bizonyos időszakonként az egyébként teljesen egészséges gyermeket is el kell vinni ún. féléves, egyéves, kétéves stb. „státuszra”, amikor megmérik a súlyát, magasságát, megnézik a fogait, megkérdezik, hogy hányig tud számolni. Az orvostudomány és a pszichológia vívmányai jótékonyan segítik az életünket, és nagy szerepük van abban, hogy gyerekeink „egészségesen” fejlődjenek. A gyerekek fejlődését kísérő szakmai protokollok tartalmazzák sok év tudományos és laikus megfigyeléseit, segítik a kezdő szülőket abban, hogy megértsék gyermekük fejlődésének folyamatát. Egyúttal azonban az is kiderül, hogy a családi élettel, a gyerekek fejlődésével, változásával kapcsolatban is mennyire meghatározó az orvostudomány és a pszichológia által előírt normarendszer. Az egészséges gyerekeknek éppúgy részt kell venniük a medikalizált ellenőrző folyamatokban, mint „problémás” társaiknak. Érdekes volt ezzel a szemmel olvasni az ötéves gyerek elvárt képességeit. Egyszerre tartalmazza a gyermek testi-fizikai, mentális és társas fejlődésének kritériumait. Azt, hogy képes-e fára mászni, biciklizni, és hogy képes-e a társadalmi elvárásoknak megfelelően kontrollálni testi folyamatait, tud-e civilizáltan étkezni, üríteni. Képes-e társas lényként úgy működni, ahogy azt a környezet megkívánja tőle; elfogadja-e a szabályokat, és teljesíti-e a feladatokat.

„Amikor a gyerekeim megszülettek, tudtam, hogy be kell hódolnom a társadalomnak. Meg volt szabva, hogy le kell vinnem a védőnőhöz meg a gyerekorvoshoz a gyereket. Innentől mindenféle intézménybe be kell iratkozni, sorba kell állni, meg minden. És itt mások döntenek, mérlegelnek, és megmondják a baromságokat az én gyerekemről! A döntési szabadságomat veszik el, hiszen innentől mások hivatottak a mi életünk feletti mérlegelésre.” (Zsuzsanna, 37 éves, főállású anya, négy gyermek édesanyja)

A társadalmi normarendszer szervesen be van épülve a gyermekből felnőtté válás „egészségügyi” (értsd: biológiai) folyamatába. Az is elgondolkodtató, hogy a pszichoszexuális fejlődésre – akár azok testi vagy társas – vonatkozó megjegyzéseket, utalásokat egyáltalán nem tartalmaz az egyébként hatéves korig érvényes kiskönyv. Egyetlen megjegyzés volt, hogy az ötéves kisgyerek már képes megállapítani, hogy ő kisfiú vagy kislány (összhangban a szexuálpedagógia kritériumaival). Mintha hatéves korig a szexualitás egyáltalán nem lenne része a gyerekek egészséges testi és pszichés fejlődésének. Nincs szó a nemi szervek vizsgálatáról, ápolásáról. Nincs szó a gyermekkori maszturbációról. Nincs szó a hatéves korig felmerülő szexuális vonatkozású kérdések kezeléséről. A szülőknek szóló kötelező szakmai protokoll a szexuális nevelésről vagy hallgat, vagy ellentmondásos félmondatokkal intézi el a kérdést. A gyermeknek nemtelennek kell maradniuk, a felnőttkori szex és a gyermeknemzés titokban zajlik. A ruházkodás a lehető legjobban eltakarja a testet és a testi különbségeket. A primitív társadalmak gyakran egészen másképp viszonyulnak a testhez és a szexualitáshoz: a gyerekek és sokszor a felnőttek is kevesebb ruhát hordanak, teljes családok akár egyetlen szobában laknak, és a szülés is otthon történik.

A mi kultúránkban a legtöbb családban a szexualitás még mindig az a terület, ahol a dolgok teljesen reflektálatlanul és nem tudatos nevelés keretében történnek. A legtöbb családban a szexuális szocializáció valójában még mindig egy másik szinten zajlik. A testi funkciókhoz való viszonyulásunkat, azok megélését és adott kor társadalmi normáinak megfelelően a szabályozásukat is ma már „természetesnek”, magától értetődőnek tartjuk. A testi funkciókkal kapcsolatos zavar, szégyen már annyira szokásunkká válik, hogy akkor sem tudunk védekezni ellene, hogyha saját intim terünkben tartózkodunk. Hogy ez hogyan „örökítődik”, hogyan adódik át, hogyan van ezeknek a belsővé tett szabályozási formáknak szerepe a szexualitásunk egyéni fejlődésében – ennek a rendkívül bonyolult mátrixnak igen izgalmas metszetei vannak az egyén oldaláról. Nem feltétlenül kell pszichoanalízisbe mennünk ahhoz, hogy gondolkodjunk a családunkról, hogy beszélgessünk róla, hogy keressük a generációkon átívelő ismétlődéseket, tagadásokat vagy kapcsolódási pontokat.

„A szexről otthon sosem volt szó. Most, hogy nekem is van egy lányom, azért ez valahogy furcsa. Én biztos, hogy meg fogom őt kérdezni… Az érintés nekem például nagyon sokáig tabu volt. A szüleimmel a testi kapcsolat mintha teljesen kimaradt volna. Nem volt olyan, mondjuk, ha ki voltam borulva, hogy megöleltek volna. Azt tudom, hogy amikor elvesztettem a szüzességemet, abban a szeretkezésben nagyon sok minden megváltozott. Ekkortól szűnt meg az érintés tabuja, és a testemet is ekkor kezdtem el »érezni«. A test előtte nekem inkább »rossz« volt, valahogy nem tudtam »használni«. Nyűg volt. Szerintem ekkor változott meg az is, hogy utána könnyebben tudtam emberekkel kapcsolatot teremteni, megérinteni másokat. Ami a gyerekemet illeti, mi a férjemmel azért elég sokat megöleljük, megcsókoljuk egymást. Szerintem az az ő szempontjából is számít, hogy van egy intenzív testi kapcsolat a szülei között. Remélem, hogy ez megmarad tizennégy év múlva is, és hogy ebben fog felnőni.” (Virág, 25 éves, egyetemi hallgató, egy gyermek édesanyja)

„Anyámat egyszer láttam meztelenül. Elég nagy voltam már. A miskolctapolcai fürdőben, ahol nem lehetett külön vonulni átöltözésre, hogy most külön anyukák, és külön gyerekek. És egy padon pakoltunk le. És anyukám teljesen ki volt borulva, hogy forduljak el. És elfordultam. Mindenféle nőket láthattam magam körül anyaszült meztelenül, csak az anyámat nem. És valahogy visszaforgolódtam. A mellére emlékszem. De ahogy a mellét megláttam, anyám rögtön felsikoltott, hogy: »Azt mondtam, hogy fordulj el!« Ez volt az egyetlen látvány anyámból. Apámat soha életemben nem láttam meztelenül. Az, hogy ők valaha szexeltek volna… Amikor felvilágosodtam osztálytársak által, hogy készül a gyerek, akkor megpróbáltam anyámat és anyámat elképzelni, és azt éreztem, hogy el fogom hányni magam. Ez egy sokk volt. Hogy ez nem létezik, hogy ők ketten. Ez azért is lehetett, mert apám alkoholista, és nem tudtam elképzelni, hogy ő ilyen intim viszonyba keveredhetett anyámmal. Anyámat meg hogy… mivel ennyire szégyenlősnek láttam, el sem tudtam képzelni, hogy meztelenre vetkőzött apám előtt. Viszont felnőtten már kérdeztem tőle dolgokat, hogy hogy voltak ők apuval, mert valahogy nem fért a fejembe, hogy nekik valaha is jó lehetett a szex. És a legdöbbenetesebb az volt, hogy anyám azt mondta, hogy szerette a szexet, és volt orgazmusa, és hogy nagyon jó volt apámmal az ágyban addig, amíg egyáltalán volt közöttük bármi. És én mélyen ledöbbentem. Anyámról nem tudtam elképzelni ezt a képet, hogy neki orgazmusa legyen.” (Zsuzsa, 41 éves, közönségszervező, négy gyermek édesanyja)

„A meztelenségről például az jut eszembe, hogy nekem mennyire nem tetszett az apám himbálózó nagy farka. Ebben is benne van az is, hogy az anyámék meztelenkedtek. Nem csak ők meztelenkedtek, hanem egy harmincfős baráti társaság. Együtt jártak szaunázni, és engem is mindig betuszkoltak. És én utáltam ezt, mert én meg szemérmes vagyok, és nem szerettem látni másokat sem. Az apámnak például nagy farka van, és engem mindig nagyon zavart, hogy azzal a nagy himbálózó farkával járkál a lakásban. (Kamilla, 31 éves, kommunikációs szakember, két gyermek édesanyja)

Pszichoszexuális szocializációnk sajátos eleme a hallgatás. Nagyon sok szexes kérdésről hallgatunk. Hallgatunk szülőként is, mert nem tanultunk meg róla beszélni. Hallgatunk, mert így egyszerűbb. Így nem lesznek újabb kérdések, kínos csend, vagy tétova válaszok. Hallgatunk, mert a mi szüleink is hallgattak. Hallgatunk, mert nem tudjuk, hogy pontosan mit is, mennyit és hogyan kellene elmondanunk. Inkább hallgatunk, mert majd kérdez a gyerek, ha érdekli valami. És mert majd úgyis megtud mindent sorjában, ha eljön az ideje. A hallgatás azonban távolságot teremt. Így nem derül ki, hogy mit is tud már az a gyerek a világ dolgairól. Nem derül ki, hogy mi az, ami foglalkoztatja. Nem derül ki, hogy mit érez. Nem derül ki az sem, hogy valójában már pontosan ért egy csomó olyan dolgot, amit mi „felnőttesnek” címkéznénk, és azt mondanánk rá, hogy neked ez még túl korai. Nem derül ki az sem, hogy a gyerekek éppúgy szexuális lények, mint mi, csak ez még mentes mindenféle felnőttes komplikációtól. Mert még nincs jelentősége annak, hogy azt szexnek hívják-e, vagy sem. Mert ez a „szex” még mentes a bűntudattól. Az, hogy ebből aztán később mi lesz, az nagyrészt rajtunk, felnőtteken múlik. Többek között azon, hogy miről hogyan beszélünk, vagy miről hogyan hallgatunk. Ahogy Valerie Tasso igen pontosan megfogalmazza, hogy „a szex nem a szexualitás gyakorlatba való átültetése. Ahogyan a nyelv sem a beszéd. A serdülő egy szenvedélyes dadogó. A gyerek még a befogadó szerepét tölti be, aki még gondolkodik azon, amit mondani fog. De ez nem jelenti azt, hogy meg kellene védeni őket a nyelvtől. Sokkal inkább a bűntudattól kellene megvédeni őket, mintsem a szextől. A felnőttek félelmeitől kellene megvédeni őket.”

„Első szexuális jellegű emlékem? Arra emlékszem, hogy még rácsos ágyban voltunk, háromévesek talán. Ákos és én. Javasolta, hogy ellenőrizzük, kinek mije van a bugyi alatt. Teljesen ártalmatlan »papás-mamás« játék volt, a szó klasszikus értelmében.” (Mara, 35 éves, szociálpszichológia szakos doktorandusz hallgató)

„Akkoriban én azt gondoltam, hogy nekem milyen liberális szüleim vannak, hogy mindent megengednek. Azáltal, hogy nem beszéltek, nem voltak tiltások sem. És most így, hogy nekem is gyerekeim vannak, nem azt gondolom, hogy liberálisak voltak, hanem hogy vagy nem érdekelte őket, vagy féltek a kérdésektől, a válaszoktól. Amikor például megjött a menstruációm, akkor is tudtam, hogy ezt illik azért elmondani, és nagyon irulva-pirulva elmondtam az anyukámnak, aki adott egy doboz betétet, és ennyi volt.” (Era, 34 éves, szakreferens, két gyermek édesanyja)

„Tíz-tizenegy éves korom körül már maszturbáltam. Azt nem tudom, hogy a szüleim tudtak-e róla, vagy csak úgy csináltak, mintha nem vennék észre. Azt tudom, hogy találtam könyveket otthon, a Káma-szútrát, az Illatos kertet, ezeket mindig nagy izgalommal forgattam. Nem dugták el. Körülbelül ennyi, amit a szüleimtől ebben a témában útravalóul kaptam.” (Anna, 39 éves, építész technikus, négy gyermek édesanyja)

„Nem lehettem hétévesnél több. A szomszéd kisfiúval játszottunk. Egy nagyobb lepedő alatt, az udvaron. Orvososat. Természetesen egy idő után követelte tőlem, hogy mutassam meg neki, merthogy látni akarja. A kisfiú nevére nem emlékszem. Elég sokáig blokkoltam a tudatomban ezt a dolgot, mert valami elképesztő bűntudatot ébresztett bennem, hogy megcsináltam, és hogy éveztem. Tehát nem az volt, hogy megcsináltam, és nem akartam megcsinálni, hanem az a tudat volt bennem, hogy ez egy jó érzés. És az övé nem érdekelt. Ez volt nagyon furcsa. Eleve a fiú se nagyon érdekelt. De az a része, hogy exhibicionistán meg tudtam magam mutatni, azt nagyon élveztem. Érdekes, én nem voltam prűden nevelve, én valahogy önmagamat szabályoztam nagyon sok mindenben. És tudtam, hogy ezek szexuális tabuk – gondolom a szülői reakciókból, filmekből, abból, hogy nem nagyon beszéltek ezekről a dolgokról – ezek a dolgok titkosak voltak.” (Ariel, 36 éves, internetes újságíró, két gyermek édesanyja)

A szexszel kapcsolatban azonban nem mindig hallgatunk. Van úgy, hogy beszélünk is. Beszélünk megfontoltan, és beszélünk hirtelen indíttatásból. Beszélünk, mert tudjuk, hogy a szexről kell beszélni. Azt viszont sokszor nem tudjuk, hogy milyen elképesztő felelősség az, hogy hogyan és miket mondunk. Hogy Foucault gondolatát idézzem, a szexet úgy hallgatjuk el, hogy beszélünk róla. Ez az ellentmondásosnak tűnő mechanizmus nagyon alattomos, nehezen tetten érhető. Nem a hallgatással némítjuk el a szexet, hanem a túlbeszéléssel. Hogy elhallgassuk, mennyire határtalan, sokféle, mennyire szabad, felszabadító, felemelő, de leginkább, hogy mennyire egyéni, mennyire személyes a szex, és azért, hogy könnyen kontrollálhatóvá tegyük, a felszínen megállás nélkül beszélünk arról, amit gondolunk a szexről, ami a szexben zavar minket. Minden megállapításunkat lehetőleg általánosan, személytelenül, a szextől háromlépésnyire tesszük. Ezzel a szex egy jól körülhatárolt és irányítható dologgá válik. Tulajdonképpen nem a szexről való beszéd a tabu, hanem maga a szex. Ezzel tulajdonképpen létrehozzuk a szexualitás egyedül elfogadható formáit, normáit, a „szex normatív diskurzusát”, amiről úgy beszélünk mintha az maga a szex lenne, valójában azonban a szex „moralista reprezentációja”. Eléggé elgondolkodtató ezzel a szemmel figyelni a gyerekek „szexualitásával” foglalkozó laikus és szakmai megnyilvánulásokat. Mintaértékű volt olvasni például a Hetek országos közéleti internetes hetilapban Pornográf média, felelőtlen szülők, beszennyezett gyerekek alcímmel egy óvodai „esetet” tárgyaló cikket. Egy részt emelek csak ki belőle, de a cikk szövege több szempontból is rendkívül tanulságos. Az egyik az a totális zűrzavar és tanácstalanság, amely a szexuális nevelés kapcsán a magukat felelősnek tartott felnőttek világát jellemzi. Az a káosz, amelyet részben az intézmények hiánya vagy az azok közti felelősség elmosódása okoz.

„Gyerekek közti orális szex az óvodában – az első hallásra kissé vadul hangzó jelenségről egyre több szülő számol be, és ennél sokkal többször fordulhat elő hasonló eset. Csak nem rögtön, hanem esetleg húsz év múlva derül majd fény rá, mondjuk egy elrontott házasság boncolgatása kapcsán. Szakemberek szerint a nemi életre való felkészítés teljességgel hiányzik a családok életéből, holott a védelmet jelentő tájékoztatásra minden eddiginél nagyobb szükség lenne: a média árasztotta szexuális képi ingerözön kiskorúakra gyakorolt hatása felér ugyanis egy ismétlődő szexuális abúzussal. A mai pedagógusok pedig nem lettek – nem lehettek – felkészítve az e téren rájuk váró megpróbáltatások kezelésére. […] A szülővel való együttes fürdés vagy pornófilmnézés hatását tekintve egyértelműen bántalmazó. Ebben a korban természetes a gyermek kíváncsisága és egyfajta rajongása a szülő felé. A fő probléma a szakember szerint az, ha a gyerek egy gyermeki szexualitással fordul a felnőtt felé, aki erre az ő felnőtt szexualitásával válaszol. És innentől fogva ez egy nagyon ijesztő élmény a gyermek számára. A többi ismeretes: szorongás, levezetés, maradandó trauma.”

Ki felelős a gyerekek egészséges pszichoszexuális fejlődéséért? A család, a pedagógus, a szakpszichológus, a jogász? Ennek az egész szexmizériának otthon lenne a helye, én nem is akarok tudni se róla. Több mint harminc éve voltam óvodás, de a mai napig élesen emlékszem arra a jelenetre, amikor a fiúk a falhoz szorítottak, és kényszerítettek, hogy vegyem le a bugyimat. Nem hiszem, hogy ugyanez a képi ingerözön zúdult volna az akkori kisfiúkra, sem azt, hogy annyi pornót néztek volna. Kíváncsiak voltak, és erőszakosak. Ahogy sok kisgyerek ma is az. És ennek konkrétan semmi köze nem volt a szexhez. Ahhoz a szexhez, amit mi, felnőttek annak hívunk. Az erőszak, a harc, a hierarchiában betöltött szerepért való küzdelem minden gyerekközösség jellemzője; azt hiszem, hogy ezekben a cserealkukban a punci vagy a kuki nem jelent többet, mint a kisvonat vagy az autóskártya. Annak viszont sokkal messzemenőbb következményei vannak, hogy ezeket az eseményeket azután a szülők, pedagógusok hogyan kezelik, milyen felnőtt diskurzusokat alakítanak belőlük. Azzal, hogy a „szomszéd kislányból nehezen, de kiszedték a történetet a szülei”, azzal, hogy „orális szexnek” nevezik el, azzal, hogy összemossák az okokat, és „egyértelműen bántalmazónak” nevezik, valamint egy kalap alá veszik a szülővel való „pornófilmnézést” és „együtt fürdést”, szerintem ezeknek van igazi súlya. Ezekben van a felnőttek igazi felelőssége. Szerintem ez az a pillanat, ami azután meghatározóvá válik a gyerekek felnőtté válásában, és egészséges szexuális fejlődésükben. A felnőttvilág ilyetén arrogáns, figyelmetlen és nem értő behatolása a gyerekek ártatlan világába. Szerintem ez az abúzus, ez perverz, és nem a média, a nehezen definiálható „külvilág” képözöne.

Mert szexuális ingerek mindig is érték a felnövekvő generációkat, és mindig is fogják érni őket. A gyerekeinket nem légüres térben neveljük. Éppen ezért igazi jelentősége annak van, hogy mi, a gyerekek számára meghatározó felnőttek hogyan beszélünk erről, hogyan tudunk párbeszédet kialakítani, hogyan tudjuk segíteni őket abban, amit gyerekként átélnek. „Thomas Bernhard szavaival »a gyermekkor egy fekete lyuk, amibe a szüleink taszítanak, és amiből egyedül kell kimásznunk. De a legtöbb ember nem tud kimászni ebből a fekete lyukból.« Nem mászunk ki a bűntudatból, amibe beletaszítottak… talán mert ahhoz, hogy megszabaduljunk tőle, vissza kell szerezni az ártatlanságot. A bűntudatkeltés egy perverz folyamat. Ha valami, akkor ez a perverz, és nem egy virágnak adott csók” – mondja Valerie Tasso. Nehéz meghúzni azt a finom határvonalat, amely a gyerekek és a felnőttek szexualitását elválasztja egymástól. Mert pontosan mi is az ártatlanság? Hiszen a testi gyönyör, a jóleső fizikai érzések megvannak már gyerekkorban is. Talán a reflektálatlanság, talán az, hogy a gyerekkori „szex” valahogy integránsabb része a pszichés és lelki fejlődésnek? Hogy azok az élmények még nincsenek tudatosan bezárva a szex nevű dobozba? Egy biztos, a „szex” nem az, amit a felnőttek csinálnak a nemi szerveikkel. A szexhez nem kell szőrt növeszteni, és nem kell tudatában lenni a szexből generált problémáknak, a szexhez végeredményben elég megszületni.

„Hatéves lehetettem, amikor először azt éreztem, hogy jó, hogyha a párnát vagy a takarót a lábam közé szorítom. Akkor az nagyon kellett. Nem megnyugtatásból vagy mert így könnyebb lett volna elaludni. Azért csináltam, mert jólesett. Akkor én még nem tudtam, hogy ez tabu. Vagy hogy ezt nem lehet. Az valahogy később jött. Később jöttem rá, hogy ezt nem lehet akárhol vagy akárki előtt. Olyan is volt, hogy barátnőkkel együtt voltunk, és mindenki a magáét, de nem voltunk meztelenek, vagy ilyesmi.” (Virág, 25 éves, egyetemi hallgató, gyermek édesanyja)

„Nagyon kicsi lehetettem, olyan négy-öt éves. A nálam egy évvel idősebb, szintén lány unokatesómmal játszottunk. Nem tudom, hogy mit csináltunk, azt hiszem, mutogattuk magunkat egymásnak, és ránk szóltak a szüleink. Az anyukáink. És emlékszem, hogy később, kamasz koromban mindig úgy éltem meg a maszturbációt, hogy azt nem szabad, és hogy le kellene szokni róla. Lehet, hogy ez a korai fegyelmezés volt az oka. (Bernadett, 30 éves, műszaki menedzser, első gyermekét várja)

„Engem az anyukám megesketett, hogy tizennyolc éves koromig nem fogok szeretkezni senkivel. Azóta tudom, hogy az lehetett emögött, hogy neki volt fiatalom egy abortusza. Amit elmondhatott volna, de nem mondta el, csak húsz év múlva. Úgyhogy az első szerelmemmel három évet kellett várnunk az első szeretkezésig. Ezért nagyon lassan, finoman haladtunk. Minden találkozásra nagyon készültem. Emlékszem, hogy egy rózsaszín, elöl gombos blúzt vettem fel, hogy azt majd ki lehet gombolni. Ez egy nagyon szép szerelem volt. Egy finom, drága emberrel, aki az osztálytársam volt. Számomra minden egy nagyon finom, megnyugtató tempóban haladt, de hát ő, gondolhatod, csillagokat látott. Közben folyamatosan furdalt a lelkiismeret, mert ministráns voltam. És elmentem meggyónni az első csókomat, és Lóri atya kérdezte, hogy teljes szívedből bánod? – és mondtam, hogy hát nem értem, mert két ember tiszta szívből szereti egymást, akkor ez miért bűn. Erre Lóri atya azt mondta, hogy majd akkor gyere vissza, ha teljes szívedből megbántad. Ez volt életem utolsó gyónása. Nem mentem vissza, mert nem sikerült megbánnom. Gondold el, ott egy első szerelem, tiszta és végtelenül ártatlan. Én sosem önkielégítettem, de emlékszem például az első orgazmusomra. Feküdtünk egymás mellett az ágyon, Paul Eduard-verseket olvastunk, és ő átölelt engem, és ahogy hason feküdtünk, és elkezdte simogatni a cicimnek az oldalát, én úgy elmentem, mint annak a rendje. Fogalmam sem volt, hogy mi történik. És akkor indult meg valami bennem. Emlékszem, hogy ekkoriban láttam valahol Dalí az Ifjú szűz, akit önnön szüzessége szodomizál című képét. Emlékszem a szexuális töltetére ennek a képnek. És az orgazmus, meg ez a kép, hogy a saját szüzessége kelti benne ezeket a vágyakat, ez elindított valamit. És ekkor kezdtem kísérletezni magamon. De ekkor már tizenhat éves voltam.” (Lilla, 42 éves, pedagógus, két gyermek édesanyja)

„Mindig akartam testvért. Kitettem mindig az ablakba, a gólyának, hogy hozzanak nekem testvért. Hogy nem is a gólya hozza, azt akkor tudtam meg, amikor megtaláltam a szüleim könyvespolcán A nemi öröm című könyvet. És ebben megláttam a képeket, és mondtam a szomszéd kisgyereknek, aki fiatalabb volt nálam, a Péter – ezt sose felejtem el –, hogy tudom ám, hogy születik a gyerek. Nem a gólya hozza. A képek alapján mondtam neki, hogy hát a férfi meg a nő, de nem tudtam a lényeget, hogy ejakuláció meg ilyesmi. És akkor ő meg sírva rohant haza, hogy mit mondott a Babi, és az anyja meg jött vissza kiabálva. És akkor meglátott, gyönyörű szőke, göndör hajú, kék szemű kislány voltam. Láttam, hogy meglepődött. És akkor azt mondta: »Te Babi, engem nem érdekel, hogy te tudod, de a Péter még kicsi, ne mondjál neki ilyeneket.« Nyolc-tíz éves lehettem.” (Mária, 54 éves, üzletkötő, két gyermek édesanyja, két unokája van)

„Tízéves korom óta rendszeresen maszturbáltam. Az egy fantáziavilág volt. Arra is emlékszem, hogy kialakítottam egy ritmust. Gyakorlatilag minden este elalvás előtt ezt használtam, és a mai napig tudom elalvás előtt, merthogy nagyon klasszul kiüti az embert, fizikailag is. Fogod magad, és elmész egy másik világba. Mint az álom. Akkor is elmész egy másik világba. Semmiféle szexuális nevelést nem kaptam, de valamiért mély bűntudat volt bennem mindig is a szexualitással kapcsolatban. Hogy ez nem szép dolog. Bűnös dolog. És azt mondtam, hogy ez szerelem, amit én érzek. Holott, ha visszagondolok, ez egy nagyon erős szexuális vágy volt. Nemcsak az intimitás részére vágytam, én mindenre vágytam.” (Ariel, 36 éves, internetes újságíró, két gyermek édesanyja)

„Tizenöt évesek voltunk, egy lakótelepen laktunk. Arra emlékszem, hogy nagyon beteg voltam, vesemedence-gyulladásom volt, és lázasan otthon feküdtem. Egyedül, mert anyukám három műszakban dolgozott, az apám meg szerintem valamelyik szeretőjénél volt. Jocóval akkor már együtt jártunk, igazi diákszerelem volt, csak csókolóztunk, más még nem volt. Feljött hozzám, meglátogatni. Nekem lázam volt, anyám éjjel is dolgozott, ezért Jocó ott maradt éjszakára, hogy vigyázzon rám, hogy ne legyek egyedül. Nem volt köztünk semmi. Puszi, puszi, aztán kész, még tapi se volt. Aztán reggel anyukám meg nem hitte el, hogy nem történt semmi. Másnap elvitt nőgyógyászhoz, hogy szűz vagyok-e még. Ennyire nem bízott bennem. Ezután semmit nem akartam vele többet megbeszélni.” (Mária, 54 éves, üzletkötő, két gyermek édesanyja, két unokája van)

„Először a szomszéd kisfiúval »csókolózgattunk«. Bezárkóztunk a szobába, és összenyomtuk a szánkat. Egyszer benyitott az anyukája, és leszidott bennünket. Kétévesek voltunk. Azt hiszem, hogy én voltam a kezdeményező. Láttam ilyet a tévében, és ki akartam próbálni. Később az oviban ment mindenféle. Egyrészt ment a fiúknak a puncimutogatás, másrészt a legjobb barátnőmmel vizsgálgattuk egymást. Egyszer a papája ránk nyitott, amikor egymás punciját tanulmányoztuk. Nagydarab, hatalmas kövér papája volt. Üvöltözött velünk, és nem mehettem oda többet. Nem tudtuk, hogy ezt nem szabad, csak kíváncsiak voltunk. Akkor derült ki, hogy ez valamiért nem oké, de az nem derült ki, hogy miért nem.” (Kamilla, 31 éves, kommunikációs szakember, két gyermek édesanyja)

És bár a szexszel kapcsolatban mi, szülők sok mindenről hallgatunk, a testünk viszont akkor is beszél. A mozdulataink, összerezdüléseink beszélnek. Beszél a hallgatásunk. Beszélnek a félelmeink. Mint ahogy beszél a nyitottságunk, fesztelenségünk, könnyedségünk is. Beszél a partnerünknek adott csók vagy ölelés. Beszél egy szétrebbenés, és beszél egy összebújás. Beszél az, ahogyan és amit a felnőttek egymás között mondanak. Beszél, ahogyan érzünk. Szavak nélkül is igazából mindent elmondunk, amit csak lehet, arról, hogy mit is jelent a szex, szexualitás a felnőttek világában.

„A szüleim nem voltak igazán jóban. Azt tudom, hogy nem láttam őket soha csókolózni, vagy meghitt ölelésben, összebújásban. Ilyet gyerekként abszolút sosem tapasztaltam. Úgy tíz év telt így, amikorra végképp megromlott a viszonyuk, és a húgom meg éppen akkor fogant. Nem voltak elválva, de emlékszem, hogy az apukám nem akarta, hogy a mamám megtartsa a gyereket. A mamám viszont igen. Ők nem ilyen tányérdobálós, üvöltözős házaspár voltak, hanem inkább az a rosszabbik, amikor csak úgy érzi az ember, hogy feszültség van, de az nincs igazán kimondva. Én valami miatt mindig békítő szerepet töltöttem be közöttük. Folyton próbáltam lavírozni kettejük között, hogy ne legyen összecsapás. A húgom meg még nagyon pici volt, ő végképp nem tudott ebben részt venni. Számomra sokáig nem volt értelme férfi és nő közötti intimitásnak, hiszen otthon ez nem volt, csak a feszültség.” (Alexandra, 36 éves, tanár, egy gyermek édesanyja)

„Engem a szüleim liberálisan neveltek. Apám akkor teljesen ateista volt. Mindketten az egészségügyben dolgoztak, ami akkor a konzervatívval szemben a modern felfogást tükrözte – ma már persze ezek a szavak nem igazak. Gyakorlatilag az én családomban a meztelenség, a szexualitás nem volt tabutéma. Hanem sokkal inkább otthon egy nagyon barátságos, ahogy ma mondanánk, egy nagyon felvilágosult, hétköznapi álláspont uralkodott. Lehet, hogy abban a korban ez nem volt annyira gyakori, de nem volt annyira ritka sem, abban a közegben, ahol éltem. Apámnak voltak például gumi óvszerei, amiket az éjjeliszekrényen tárolt, és amikor megkérdeztem, hogy ez mi, akkor az én szintemen elmondták. Nem volt ez titok. Emlékszem, hogy általános iskola első osztályában megvették a Gólya hozza? című »felvilágosító« könyvecskét.” (Zsolt, 46 éves, orvos, két gyermek édesapja)

„Alapvetően jó volt otthon a hangulat, mindenről lehetett beszélni, kivéve a szexualitást. Erről maximum a poénkodás szintjén. A meztelenséget nem mondom, hogy valami extra felszabadultan kezelték volna. Nem takargatták magukat, de ha megnézem, hogy én most otthon hogy kezelem ezt a témát, ahhoz képest az sokkal zártabb rendszer volt. Beszélni nem tudtam, se anyámmal, se apámmal a szexualitásról soha. Ők se kérdeztek soha semmit, és nem is éreztem azt a bizalmat magamban, hogy én kérdezhetnék tőlük. Láttam viszont őket csókolózni, ölelkezni. Ezért mondom, hogy nem volt egy rideg közeg, hogy ne érintették volna egymást, csak ez nem volt téma.” (Anna, 39 éves, építész technikus, négy gyermek édesanyja)

„Ez rettenetesen szomorú, de soha, de soha nem érintették meg egymást. Ez abszolút apámból fakad. Nem sétálunk kézenfogva az utcán, nem öleljük meg egymást. Szülinapkor adtak egy puszit egymásnak, az arcukra. Ennek ellenére a tesóm és én is nagyon bújósak vagyunk. A nagyobbik bátyám viszont ehhez hasonlóan távolságot tart a külvilág és az intim szféra között. Van egy érdekes történet. Szombat és vasárnap reggel mindig zárva volt a szobájuk ajtaja. Arra hivatkoztak, hogy ilyenkor ki kell pihenniük magukat. És ennek én nagyon örültem. Tudod, beleszületsz egy családba, és el se tudod képzelni, hogy ne ez lenne a természetes. El se tudod képzelni, hogy máshol máshogyan vannak ezek a dolgok. Ahogy telnek az évek, úgy rakod össze ezeket a kis dolgokat, hogy minek mi volt a jelentése. Mivel nálunk nagyon zárt volt az intim szféra, mindenkinek a maga kis intim szférája, így minden kis elejtett morzsának nagy jelentőséget tulajdonítottam. Ezek így felnagyítódtak a szememben. Lehet, hogy máshol fel se tűnt volna, hogy zárva van az ajtó.” (Era, 34 éves, szakreferens, két gyermek édesanyja)

Mindenki másmilyen családban nő fel, mindenhol mások a szokások. Ha nagy ritkán lehetőségünk van arra, hogy bepillantsunk más családok életébe, hogy egy valódi, őszinte pillanatot ellessünk, akkor döbbenhetünk rá, hogy mennyire is nem tudjuk, kinél mi zajlik négy fal között. Olvasva az idézeteket, hajlamosak lennénk hátrahőkölni, hogy hű, azért ez nagyon durva, micsoda családok vannak! Engem azonban inkább elgondolkodtat, hogy milyen furcsa is az a távolság, ahogy a külvilág felé nyilatkozunk arról, hogy egy „rendes” családban hogyan is kellene kezelni a szexualitást, mit is kellene tanítunk a gyereknek, és ehhez képest mennyire mást mutatnak azok a történetek, amelyeket otthonról, ha úgy tetszik, a „valós világból”, és nem a mások felett ítélkező idealizált világból hozunk. Az én véleményem az, hogy a gyerekeknek éppúgy lehet beszélni erotikáról, meztelenségről, nemi szerveinkről, érzelmekről, mint a világ más dolgairól. Mint ahogy azt is meg lehet tanítani, hogy mit jelent az intimitás, mik azok a dolgok, amelyeket csak belső, zárt térben és amelyeket nyilvánosan is csinálhatunk. Ezek szabályok, társadalmi normák és azok közvetítése a gyerekeink felé. Mint ahogy azt is megtanítjuk, hogyan használjuk a szalvétát, kinek hogyan köszönünk. Ennek semmi köze nem kellene, hogy legyen a bűntudathoz, feszélyezettséghez, szégyenhez. Ezt az én fogalmaim szerint szexuális nevelésnek hívják. Ez azonban csak akkor működik jól, ha először mi, szülők meg tudjuk érteni, hogy mi miért gondoljuk valamiről, hogy az úgy normális, ahogy, vagy miért gondoljuk valamiről, hogy az már sok, perverz esetleg nagyon durva. Ha képesek vagyunk a magunk életében is felismerni azokat a működési mechanizmusokat, amelyeken keresztül a társadalmi szabályozás részt vesz a legintimebb magánéletünkben. Ekkor tudunk majd reflektálni a saját múltunkból hozott történetekre, hogy azok hogyan hatottak később a kapcsolatainkra, a nőiségre vagy férfiasságra vonatkozó elképzeléseinkre, az érintésre, az érzelmek kommunikálásával kapcsolatos szokásainkra, a szexben felszabadult vagy épp összekuszált érzéseinkre. És ami legalább ennyire fontos talán: ekkor leszünk képesek feloldani az abból fakadó feszültséget is, ha a gyerekkorunkban átélt, családjainkból hozott történetek fényévekre vannak a „rendes család” modelljétől.

Nő, anya, szerető – anyaság és szex; a könyv 2013-ban a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg Budapesten.

A szövegből részletek közlése folytatásokban következik.

A szöveg mellett szereplő illusztrációk nem mindegyike szerepel a könyvben.