„A szeretet egyik alapvetése, tudnálak bántani, de nem foglak…” Feldmár András
Az erőszak kiemelten érzékeny zóna, mondhatnám tabu, vakfolt. Ennek megvannak a maga historikus okai.
Van egy vágyam. Kifejezetten erotikus vágy.
Egyszer végre rendesen verekednék veled. Vágylak úgy igazán felpofozni, hogy közben mélyen a szemembe nézel. És még csak nem is azért, hogy bocsánatot kérj minden egyes alkalomért, amikor bántottál, megbántottál, magamra hagytál, amikor önző voltál velem és figyelmetlen. Vágyom arra, hogy vér serkenjen a bőröd alól és azt nyögd fáj, nagyon fáj. Éppúgy, ahogy nekem fájt minden egyes alkalommal, ha akkor akartál a testemben lenni, amikor én nem álltam készen. Amikor fájt, nagyon fájt. És hogy vér serkent, az már mindegy is volt, egy nő úgyis vérzik. Időről időre. Vágyom arra, hogy a pofonom nyomán kifakadjanak az őszinte megbánás könnyei, és nem is csak azért mert hogy megbánod, vagy ilyenek, de egyáltalán, hogy lássam, hogy érzel. Érzed. Amit én.
Itt megáll a kezem a levegőben. A szemedbe nézek. Elkezdem hallani a szavaid, amiket mondasz nekem évek óta. Eszembe jut minden egyes alkalom, amikor bántottalak, megbántottalak, magadra hagytalak, önző voltam és figyelmetlen. A szemedbe nézek és látom, hogy akkor neked is nagyon fájt. De te nem az IKEÁS müzlis tálakat törted össze, nagy látványos, hisztérikus csörömpöléssel, hanem elvonultál. Hosszú éjszakákat töltöttél a kanapén, a kádban, könnyvvel, játékkal, bármivel, amibe jól becsomagolható a magány és a fájdalom. Amik neked a jó tompítók voltak. Azt mondtad, nem bírod az agressziómat. Az üvöltést, a dühömet, a törést, a rombolást. Mert nem konszenzuális. Én meg megőrültem attól, hogy nem lehet teret, utat engedni az érzelmeimnek. Sarokba vagyok szorítva. Igen, a dühömmel, a csalódottságommal, a frusztrációmmal. Nem konszenzuális, mondom én, hogy el kell nyomnom őket. Nem kioldani, békésen akarom az ügyeinket rendezni. Hanem megélni azt az erőt, ami ilyenkor kiáramlik belőlem.
Hallgatom a kiskamasz gyerekem, ahogy a haverjaival dúlnak. Nyihognak, őrjöngenek, mint a vadlovak, mondja a barátnőm az övéiről – dúl bennük a tesztoszteron. Dúl bennük az élet, mondom én.
Nem is a te fájdalmadra vágyom, hanem arra, hogy mikor megütlek, érezzem a bizsergést, az erőt a bőrömön. Az erőmet áramolni a véremben, az izmaimban. Mert az szexi. Bokszolni járok, mert ott jól definiált szerepek szerint zajlik a játék. Ott van lehetőségem megélni, megtanulni mi minden áramlik öntudatlan a testemben. Mi mindent tanultam meg önvédelemből, társadalmi normák okán szépen kontroll alatt tartani a kezdetektől. Kiengedni a hangomat, megélni a dühömet, merni erővel egy másik emberhez érni, fájdalmat okozni – ezt most kell megtanulnom.
Ezt tanulni kell. Fizikailag de mentálisan is. Hogy a helyén legyen.
Mert ez nemcsak kínos, nemcsak tabu, hanem erősen problémás is. Mert anya vagyok, nem adhatok ilyen mintát a gyerekemnek. Mert rendes nő vagyok, aki nem erőszakos. Mert rendes, érzékeny, elnyomottak jogaiért harcoló feminista aktivista vagyok, aki tudja, hogy az erőszak nem járható út.. Mert te egy érzékeny, saját hatalmi pozíciójára érzékeny, magát feministának valló férfi vagy, aki tudja, nőt nem ütünk meg. Mert az erőszak mindkettőnk pozíciójából szégyen. Egy MeToo utáni érában ennek még a gondolata is bűn. És a bűntudat a legtökéletesebb eszköze az belső elnyomásnak. Meg a hallgatás.
De akkor mit kezdjek ezzel a bennem áramló erővel, frusztrációval?
Gyakorolni! Kimondani! Láthatóvá tenni mindazt, ami gonosz árnyékként évek óta rontja a levegőt közöttünk! Amiktől a legjobban félünk. Kiengedni a sárkányainkat és saját kezünkbe venni az idomításukat. De ezúttal a mi közös szabályaink alapján. Nem az internet, nem az aktivista szervezetek, nem az elnyomó rendszerek, nem az elgondolt mások szabályai alapján. A mi, radikálisan, elsősorban önmagunkkal radikálisan őszinte szabályaink alapján. Pontos, jól definiált, közös keretek között. Mert így nem leszek áldozat és védtelen a jövőben mások direlt vagy indirekt agressziójával szemben. A saját belsővé tett elnyomó mechanizmusaimmal szemben. Gyakorolnom kell láthatóvá tenni a sárkányaimat. Mert csak így tudom megérteni az éveken át magam elől is rejtett oldalam ; saját erős érzelmeimet, frusztrációmat, dühömet, sérelmeimet. Mert csak így tudunk egyenrangú partnerekké válni. Ha az én női erőm és a te férfi sebezhetőséget egyaránt legitimmé és jelenlévővé válik a közöttünk levő térben.
De ehhez le kell vedlenünk mindent, amit férfiként és nőként magunkról tanultunk.
Ahhoz, hogy ez működhessen, már támaszkodhatunk néhány jól működő pillérre. Mint például a bizalom. A szeretet. Az elfogadás. A tisztelet. Az őszintség. A tükörbe merni nézés. Hogy tudunk egymással kommunkálni. Az évek minden tudása, amikor nemcsak a boldogságban voltunk társai egymásnak, de félelemben, gyengeségben, szorongásban, és kihívásokkal szemben is. Kevéssé szexi helyzetekben.
Azért járok bokszra, mert verekedni akarok. Veled! Erős akarok lenni, hogy ki tudjak veled állni egy méltó küzdelemre. Látni akarom a könnyeidet, a bőröd alól kiserkenő vért. Érezni akarom a fájdalmad és az erődet. Érezni akarom a saját könnyeimet, a kiserkenő vért, a fájdalmat és az erőt a tagjaimban. Az erőből fakadó könnyet és vért. A választás, a szabad küzdelem erejét. És nem a gúzsba kötöttség, a kiszolgáltatottság fájdalmát. Ha ezt meglépjük, ott kinyílik egy ajtó újra új vágyak felé.
Hosszú évek alatt is volt valahogy. A magam alattomosan elnyomó, tökéletesen reflektálatlan módján, az ellenállás bénító és végeredményben elmagányosító eszközeivel időről időre az apámat, az anyámat, az egész elbaszott gyerekkoromat, női generációk végtelen sorát akartam rajtad leverni. Így nem tudott az sem kiderülni, hogy mikor szólt a dühöm hozzád és lett volna helyénvaló. Ez is egyensúly volt. Kölcsönösen korlátoztuk egymást, te így én úgy. Kimondatlan szerződés volt. Akkor arra volt mindkettőnknet szüksége. Egyformán nem volt meg az akarat vagy az eszközeink továbblépni. Vagy nem volt még ott az idő. És egyébként meg tökéletesen boldogok voltunk. Ez nem volt sosem ellentmondás. Most viszont eljött az idő, hogy újra szintet lépjünk. Ki egy bántalmazó társadalom a sejtjeinkig átitató kulturális hagyományából. Kilépni a fényre.
Verekedni vágyom. Nőként. Veled, a férfival, mint egyenjogú partnerrel. Izgat a szemedbe nézni és látni, hogy nem ijedsz meg az erőmtől. Nem csúfolod ki, nem ignorálod, hanem érted és tiszteled. Nem érzed kínosnak kiállni ellenem. Kiálllni az érzéseidért. Nyíltan.
Nekem még erősödnöm kell fizikailag, neked még rá kell érezned, hogy nem gáz megmutatni a könnyeid. Nekem el kell fogadnom, hogy nem csak jókislány, rendes nő vagyok, és ez nagyon is rendben van. Meg akarom ismerni az erőszak természetét, nyelvét. Magamban is. Hogy tudjam használni vagy nem használni. Te is én is emberek vagyunk. Nem feketék, nem fehérek. És ha ezt nem csak úgy nyugtázzuk, hanem beleállunk rendesen, akkor az elég szexi. Ezt te is tudod. Látom az erekciódon.
Annyira egyszerű és egyben annyira bonyolult is a vágy természete, fajtája, működése.Az erotikus vágyról van itt szó, mondanám az olvasónak. De különbözik-e az erotikus vágy a többi vágytól és hogyan? Természetében, alakjaiban, dinamikájában? Mert a társadalmi kontrollt ismerni vélem…
Kétségtelenül több köze van az erotikus vágynak a szabadsághoz, és ettől minden szinten veszélyesebb. De mégis, a válasz talán ennél bonyolultabb.
Mire vágyom? Valami minőségre? Valamire, amit már ismerek? Kóstoltam egyszer és egy életre számban maradt az íze, az illata…Vagy mindig is csak elképzeltem, mert mesélték, mások. Olyan élethűen, ínycsiklandón… Vagy betölteni az űrt, a hiányt, a lyukakat, a fájást, azt vágyom? Vagy vágyom valamire, mert birtokolni akarok; valami kell nekem, akarom? Mennyi az akarás a vágyban? Vágy-e az, ha csak rátalálok? Ha együtt találunk rá, veled? És hogy van az, amikor vágyom valamire, igazából csak úgy, magamnak és közben azt mondom rád vágyom… valójában nem rád vágyom, tőled csak akarok valamit. És ezt te pontosan érzed… De szavaink nincsenek hozzá. A testünk beszél. Vagy hallgat.
És mi van, ha nem is tudom miről beszélnek, kik a vágyat dicsőítik? Tőlem sokan akartak mindig valamit; gyönyört, figyelmet, jó szót, testmeleget. A testem. Sokáig nem tudtam, hogy mennyi ebből az én és mennyi a testem, a női test, projekciós felület. Lassan tanultam meg nem félni attól, hogy ez nem kettő. Ez mind én vagyok. És ha úgy érzem mégsem, akkor ott majd nemet fogok mondani. Mint, ahogy azt is lassan tanultam, hogy merhetem a saját vágyaimat megismerni, felfedezni, kifejezésre juttatni, megélni. Nyilván voltak mindig is, csak sunyin kúszva, magukat valaminek álcázva kaptak be titokban egy-egy finom falatot. Be kellett őket csomagolni szerelmes érzésekkel, tisztességgel, mást kértem, mint amire valójában vágytam. Mert nem tudtam hogyan kell? Most már mindegy is. Most más érdekel. Hagyni, hogy az élet akarjon bennem vágyni, áradni, irányt találni. Mert ehhez joga van és ereje útra kelni. És nem baj az, ha nem hasonlít semmi másra. Hogy még senki nem mondta, nem írta le, nem filmesítette meg előttem. Hogy esetleg valami hülyeség, illetlenség, neadjisten valami kínos. Mert ez én vagyok és ez az én vágyam.
És mit számít a vágyak ügyében, hogy te férfi és én nő vagyok? Vagy fordítva? Van-e a vágynak neme, neme szerint más formája, iránya? Mert kettős mércével mért jogai, társadalmi kerete, hagyományai, normái és történetei kétségtelenül vannak. És az én vágyam nem tud független lenni a te vágyadtól, mint ahogy mások vágyaitól sem; ahogyan a vágyat mások elgondolják, kitalálják, előre fogyaszthatóvá teszik. Ami minden lélegzetvétellel a pórusaimon át folyamatosan áramlik felém; telít, fullaszt. Esélyem se marad arra, hogy megtudjam: vajon én mire is vágynék; egy szeretkezésre vagy egy jó túrós csuszára?
Egyre kevésbé van kedvem az ősök terheit cipelni, egyre kevésbé akarom mások előre kitalált vágyaihoz rajzolni magam. Szívesebben hámozom ki magam a kultúra, a világ papírmaséiból. Ami azért nagyon nem triviális; a sejtjeimből, a testem reakcióiból kimosni az elmúlt évek, a kapcsolatunk, a múltam, a mások múltjainak reflexeit. Megállítani a kezem, a mozdulatot, és az ismeretlen irányba indulni. Paradox módon épp a félelem, a fájdalom vagy a naiv, az ártatlan, az érintetlen kíváncsiság nyomán indulni.Itt zárójelben jegyzem meg, hogy egy jó adag bátorságra is szükségem lesz.
Felvállalni, hogy mennyi mindent még mindig nem tudok, vagy újra kell tanulnom. Szembenézni a saját félelmemmel: nemcsak, hogy te kit fogsz látni, ha megmutatom magam, de hogy én képes vagyok-e téged látni, és nem azt, akit látni akarok (merek), akit elképzelek magamnak? Na persze, itt mehetnék megint tovább: ki vagyok én és ki vagy te ebben a találkozásban? Vagy csak minden tükröződés?
Egy dolgot tudok; véges az időm. Nincs se időm, se kedvem nem kísérletezni és csak a biztonságos(nak elgondolt) irányba haladni. Amikor gyerekem lett, a világnak egészen új dimenziói nyíltak meg hirtelen; itt, az orrom előtt. Ugyanerre vágyom most is, ha valamire. Játszani, felfedezni és kiélvezni a felfedezés meglepetéseit, mint egy gyerek. És tök mindegy, hogy ehhez meztelenek leszünk vagy sem. A lelkünk, az agyunk legyen meztelen. A ruha majd levedlik rólunk. A szemembe tudsz-e úgy belenézni, mintha először látnád? Játszani vágyom! Nem akarni semmit, de hagyni, hogy rám találhasson bármi. Kockáztatni. De van-e hozzá jó játszótárs? Akarsz-e te is kivetkőzni, levetni magadról minden szerepet? Így meztelenül, őszintén, bátran, kíváncsian velem játszani? Úgy, hogy nem tudjuk és nem is akarjuk tudni, hogy mi fog történni a következő pillanatban…
Ha komolyan veszem magam, mint aki szexualitással foglalkozik és nem csak úgy csinál, mintha… akkor nekem tovább kell mennem annál, hogy udvarias maradjak, vagy hogy metaforákban beszéljek.
Mert nekem az a dolgom, hogy valóban a nevén nevezzem a dolgokat. Hogy ne elkerüljem, ne elfedjem, hanem amennyire csak lehet, abban segítsek, hogy őszintén, tabuk, hogy mellébeszéllés nélkül tudjunk a primer testi élményeinkről beszélni, tudjunk azokhoz hozzáférni. …hogy milyen volt az első menstruáció, milyen volt az első ismeretlen bizsergés a testemben, milyen volt az első csók, milyen volt hirtelen egy ismeretlen ember illatát érezni, vagy a testét érinteni, vagy milyen volt az első szeretkezés, milyen volt az első közösülés, milyen volt az első fájdalom, ami megtalált, vagy az első bántás? Milyen volt a szülés?
Ehhez nem tudom megkerülni testet! Ehhez nem tudom azt mondani, hogy csak egy metaforával dolgozom, hogy majdnem arról beszélek, csak kicsit finomabban, óvatosabban. Miközben a megélt élményeink, az érzéseink, a testünkben maradt minden íz, illat, élmény nyers, valódi, retusálatlan. Ott nincs udvarisság, illem.
Ezért
használok én is nemcsak szexuális nevelés órákon, valódi puncikról valódi képeket. Hogy lássuk,
láttasuk mennyiféle is valójában a női test. Csupasz puncik, retusálatlanul.
Hát ilyenek vagyunk mi! És ennyiféle a női tapasztalás is! Bár azt mondjuk,
hogy „mi, nők”, de mégis nagyon sokfélék vagyunk.
Viszont ha én példának okáért 2018-ban egy TEDX előadáson csupasz puncikat akarok mutogatni a színpadon, annak következménye van. Ezt lehet, hogy nem tudom csak úgy mutatni, mert ennek az előadásnak majd ki kerülnie az internetre és a Youtube-on nagy valósznűleg cenzúrázni fogják, mert 18 év feletti tartalom. Akik gyerekekkel dolgoznak, vagy gyerekeik vannak, talán pontosan tudják, hogy épp a gyerekek éreznék a legkevésbé veszélyesnek ezt a témát. Ők pontosan tudják, ezek hétköznapi testek, ez ugyanúgy a részünk, de mégis erre hivatkozunk. Nem erőszakot hoztam, nem fegyvereket hoztam. Konkrétan egy kereskedelmi tv elő reggeli adását lekeverték amikor csak a puncipárnát elővettem. Ez egy ennyire veszélyes üzem!(?)
De mit jelent ez? Miért
vannak ezek a puncik áthúzva?
Hát azért, mert bármennyire is azt gondoljuk, hogy amit a bugyinkban tartunk, ami csöndesen lapul, az a mi legprivátabb intimitásunk, valójában nem az! A kultúra, a társadalom az utolsó porcikánking szabályozza, fegyelmezi azt, ami a testünk. Maradva a nőiségnél, a női nemiségnél: vannak kultúrák, ahol csonkítják, összevarrják, elrejtik a nedveit, intézményesítik a szülését, hét lakat alatt tartják a gyönyörét. Akárhogy is van, mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a testünk és a szexualitásunk feletti önrendelkezés jogát veszik el tőlünk. Ebből nyilvánvalóan következik a kérdés, hogy ki teszi ezt? Ebben rejlik a patriarchátus lényege, mondanák most sokan, a férfiak, az ő kezükben szerveződő hatalom az oka mindennek. És ez részben igaz is talán, de azt gondolom, hogy ennél mégis bonyolultabb. Amiért úgy tűnik, hogy mégsem olyan egyszerű visszavenni a testünk, szexualitásunk feletti önrendelkezés jogát.
Ez az, ami olyan nagyon bonyolult a szexualitásban. Én több, mint tíz éve tanulom és probálom érthetően elmondani, hogy mi magunk, mindannyian részt veszünk ennek világnak és az ő normáinak a kialakításában és fenntartásában. Én magam kellett, hogy rátegyem ezeket a fekete sávokat a puncikra, ha azt akarom, hogy a szakmai tudásom kikerüljün többekhez, kikerüljön az internetre. Előre cenzúráztam magam, hallgatnom kell bizonyos dolgokról, mert nem tudom, hogy mit fognak szólni, mi lesz a reakció.
Ha nyilvánosan kimondom csak azt a szót, hogy pina, milyen érzés azt neked kedves olvasóm, videónézőm hallani? Milyen érzések futnak át a testeden? Lehet, hogy akaratlanul is ellenszenvessé válok, idegenné és innentől bármit mondhatok, nem ér el többé hozzád… Elgondolkodtató, hogy csak ez az egyetlen szó milyen szinten szabályozza, fegyelmezi a szexualitást! A kimondható, a legális szavak és azok, amelyek valamiért tiltottak, tabuk. De miért érzem azt, amit érzek ennek a szónak a hallatán? Mit jelent az ha egy szót (ami csak egy szó) rondának, gusztustalannak érzek? Mi minden elevenedik meg e szó mögött? Érzek-e szégyent, pironkodást vagy akár bűntudatot e szónak hallatán? Vagy ha ki kellene mondanom?
Itt van valami, ami kétségtelenül elválaszt minket. Ha szégyent érzek, bűntudatot, akkor nagyon nehéz beszélnem. Bizonyos dolgokról ha akarok sem tudok beszélni, nem beszélhetek. Mondhatnánk erre azt, hogy a fenének kell mutogatni puncikat, lehet a szexről másképp is beszélni. Más módok is vannak. De a lényeg épp itt van; hogy épp emiatt nem tudunk sokszor a legprivátabb tereinkben sem épp a kendőzetlen realitásainkról beszélni. Hányunknak vannak titkaink, olyan eseményeink, amik pont így zárnak el bennünket: azért, mert nem tudjuk őket kimondani. Mert nem tudom kimondani, nem tudom megosztani – pedig szeretném – hogy az apám alkoholista, bánt a férjem, megcsal a feleségem, vagy egész egyszerűen csak azt, hogy fáj, most nem esik jól, kérlek, most ne csináljuk!
És
ez ugyanúgy igaz a gyönyörre is: van egy csomó titkos fantáziám, vágyam, amit
szeretnék megosztani azzal, akivel jó lenne. Vagy csak azt mondani a férjemnek,
hogy figyelj, csináld már így, mert akkor lenne orgazmusom. De nem tudom, mert
nem tudom, hogy fog rá reagálni. Nem fog-e kinevetni. Mit fog szólni?
Ha valamit tanultam az elmúlt tíz- tizenkét évben, és amit nagyon fontosnak érzek, hogy milyen szinten vágyjuk azt, hogy figyeljenek ránk, hogy elfogadjanak bennünket, hogy jól tudjunk egymáshoz kapcsolódni. És hogy ezek a kimondhatatlan dolgok milyen mértékig tudnak elszigetelni egymástól bennünket. Sokszor pont azoktól, akikkel a legközelebb vagyunk, akikhez a legközelebb állunk. Ha valamiért megéri még ezt a hivatást űzni, amit végzek, azok a katartikus pillanatok, amikor megtörik egy ilyen hallgatás, vagy egy titok kiszabadul.
És akkor lezuhan az emberről valami; úristen, hát hiszen a másiknak pont ugyanolyan titkai vannak, pont ugyanolyan vágyai vannak s pont ugyanolyan teste van. És hát a test az hát meg pont olyan, amilyen. Sokszor malac, illetlen, szagos, nedvei vannak…. jézusom, hát pont ugyanolyan emberből vagyunk mind a ketten! Egyszer csak azt érzem, hogy lehetek az aki vagyok. Érezhetem azt, amit érzek. Érezhetem azt, hogy fáj, jogom van hozzá. Mert bántottak. Van jogom van a gyönyörömhöz, mert jólesik.
Lehetek az, aki.
De ehhez társak kellenek, ezt nagyon nehéz egyedül. Olyan társak, akik valóban figyelnek! Olyan közösség, ami valóban garantálja, hogy én, az én hangomon, ahogyan én akarom, úgy mondom el az én történetemet. Mert nagyon nem mindegy, hogy egy titkot hova és kinek mondok el. Hogy az egy bántó, elnyomó közösség lesz, vagy egy megtartó, támogató közösség.
És
ezért tartom nagyon fontosnak, hogy mi magunk kell, hogy megtaláljuk a
társainkat. Mi magunk kell, hogy megtaláljuk azokat a társakat, akikkel
biztonságban érezzük magunkat. Akikkel azt érezzük, hogy ugyanazt a nyelvet
beszéljünk, akikkel értjük egymást. Én elfogadlak téged és hitelesnek tartalak,
akkor fogsz tudni te is elfogadni engem és hitelesnek tartani. Nem kell, hogy ti azonosuljatok azokkal a
szavakkal, amiket én mondok, mindannyiunknak meg kell a magunkét találni.
Azt gondolom, nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy egy normát megváltoztassunk. Hogy megtörjünk egy tabut, egy hallgatást, ami azidáig biztosította, hogy ne keletkezzen rés a rendszeren. Bátorság kell egy puncipárnával kiállni, vállalva azt, hogy lekevernek, kiröhögnek, vagy nem vesznek komolyan. De sokkal nagyobb bátorság kell – és ezt tanulom a munkámból – azokban a nagyon láthatatlan, csöndes pillanatokban. Önmagunkhoz őszintének lenni és a másikkal szemben felvállalni saját magunkat ott, ahol igazán tétje van: a szerelmemmel, a barátommal, az osztáytársammal, a férjemmel, a családomban. Ott vagyunk igazán hősök.
A másik dolog, amit tanultam, hogy én nem tehetek senkit hőssé. És nem is kritizálhatok senkit azért, mert nem hős. Mindannyian a magunk életében a magunk mértéke, a magunk léptéke szerint tudunk hősök lenni. És elsősorban a saját életünkben.
Hiszem azt, hogy akkor lesz a társadalomban is változás. Akkor fog elindulni valami. És akkor fognak azok a dolgok is majd megszűnni, amiktől úgy érezzük, hogy szenvedünk, mert elnyomnak bennünket, mert elveszik a szabadságunkat.
Ezzel a címmel keringett egy fantasztikus videó a közösségi médián a minap. Tóth Szabolcs – felteszem, tapasztalatból fakadó – pontossággal adta ezt a címet a kínzó dilemmának: Miért akarunk mindig valami zsigerien mást egymástól mi, nők és ti, férfiak? Szétröhögtem a reggeli hasizomgyakorlatokat, százszor végignéztük a pasimmal. „Jézus, hány ezer kilométer van már a lábunkban, csoda, hogy a kapcsolatunk még mindig működik! Vagy épp ezért? Mondjuk, mi nem csak sétálni szoktunk…” Itt a WMN Szabad egy körre? című sorozat következő része szexről, szabadságról, szerelemről. .
Szóval, miért is kell a lányokkal sétálni?
Kezdjük ott, hogy nem kell. Semmit sem kell; a fiúk valamiért akarnak a lányokkal sétálni. Hogy a lányok miért akarnak, arra speciel így, ebben a formában én sem tudom a választ. Azt tudom, hogy én miért akarok sétálni, ha éppen azt akarok. De ne is kerülgessük tovább;
most arról akarok írni, hogy szerintem mi köze van a sétálásnak a dugáshoz.
Elnézést kell kérnem azoktól, akik szebb szavakkal szokták szerelmetes együttléteiket illetni. Azért használom ezt a kifejezést, mert a férfiak (és nők), akikkel e témakörben idáig értekeztem, szintén ezt használták. Ez nem minősít senkit, maximum engem, örömmel bővítem ezirányú szókincsemet, de most nem fogok szépelegni és a vita kedvéért még általánosításra is vetemedem:
nem lehet, hogy azért akarnak a lányok a fiúkkal sétálni, mert pontosan tudják, hogy a fiúk dugni akarnak?
Tik-tak-tik-tak. Percek telnek, talán órák és lassan minden átalakul körülöttünk, bennünk. Pedig ez is csak egy szokásos éjszaka, ugyanaz a ház, konyha, nappali, ahol az életünket éljük. Te meg én. Ja, meg a gyerekünk. Immáron családként is sok éve együtt. És most mégsem ugyanaz semmi, se te, sem én. Itt ülünk egymással szemben, te gúzsba kötve, szemed bekötve, meztelenül, gyönyörűn. Én figyellek, várlak, vezetlek. De leginkább csak vagyok. Várok, figyelek. Tik-tak-tik-tak. Percek telnek, órák és egyre mélyebb, melegebb, végtelenebb az idő. Beburkol, betakar.
Elmondhatatlanul intim ez a pillanat és én nem értem, hogy miért nem tudjuk ezt így, ebben a minőségében akármikor. Te meg én. Hiszen ezért élünk együtt, vagy nem?
Tik-tak-tik-tak. Pontosan tudom azt a néhány éjszakát, amikor így hallottam az órát. Születés és haldoklás éjszakáit. Első találkozások és elválások hosszúra kimerevített pillanatait. Ismerem a várakozás számtalan fázisát; a szorgoskodás, a praktikus figyelem idejét, a nyugtalanság szorongását: úristen, minden rajtam múlik, mit kell most tennem, mi lesz, ha…, aztán ahogy lassan engedem magam bele ebbe a végtelen, fekete cseppfolyós melegbe, az éjszakába. Ernyed a testem, lankad a figyelmem, de a pillanat fontossága, a megismételhetetlenség jelentősége mégsem engedi, hogy az álom magával ragadjon. A várakozás fázisai örvénylenek, ismétlődnek. Tik-tak-tik-tak. Újra rámtör a félelem: hiszen itt vagyok a haláltól, a visszafordíthatatlantól karnyújtásnyi távolságra! Látom, érzem, tapintom. És mindegy, hogy a szerelemmel találkozom, búcsúzom, szülök, vagy szeretett haldoklómat kísérem. Itt már nincs te meg én. Ketten vagyunk, együtt.
A mai napig emlékszem arra az évekkel ezelőtti női csoportra, ahol bemelegítésként ezt a páros feladatot kaptuk: két percben kezdd el mesélni a partnerednek, mi az, amire büszke vagy, amit igazán szeretsz magadban. Az első fél percben tapintható volt a csend. Aztán lassan kezdték a hangok belakni a teret, kezdtek nyílni a szavak. Miért ilyen nehéz felsorolni mindazt, amit szeretek magamban? Nem fontos? Vagy csak nem gondolunk erről semmit? Ez valami női dolog? Itt a WMN Szabad egy körre? című sorozat következő része szexről, szabadságról, szerelemről.
–
Tükröm-tükröm
Nemcsak, hogy nehéz kimondani az önmagamat dicsérő szavakat (ráadásul arról kérdeztek, hogy mit szeretsz magadban), megtalálni az eredetüket talán még nehezebb. Mit kaptam az önbecsülésemhez anyámtól, apámtól, a szülői házból? Sokszor itt még sűrűbb a csönd. Különösen, ha nehéz volt ez a gyerekkor; bántásokkal, rossz élményekkel, fájó tételmondatokkal terhelt. Valami, amit örülök, ha végre hátra hagyhatok.
És mégis. Minduntalan rájövök, hogy nem dobhatom el csak úgy a szülői közegemet anélkül, hogy ne kezdeném el keresni – még a leginkább leégett romok között is – azokat a szálakat, darabkákat, amelyek pozitívak voltak. Amelyek így vagy úgy, de adtak a lelkemhez, és nem elvettek belőle.
Mégiscsak a szülőim, nevelőim, kora gyermekkorom bárhogyan fontos szereplői voltak az elsők, akiken keresztül elkezdtem tanulni a világhoz való kapcsolódás varázslatos tudományát.
Hat hónapja vagyunk együtt a barátommal, akibe teljesen bele vagyok habarodva. Mindent tudunk együtt csinálni, nagyokat beszélgetünk, már a közös életünket tervezgetjük és ami a legmeglepőbb: tudunk beszélni a szexről is. Nekem ez viszonylag új, mert az előző kapcsolataimban a szex csak néha volt beszédtéma, ha baj volt vele, de akkor is csak inkább hülye viccelődés, célozgatások formájában. A mostani barátommal nem így van, viszont ezen kívül van egy bökkenő is. Nem ugyanazt szeretjük az ágyban. Ő sokkal direktebb, hamarabb a tárgyra térne én sokkal inkább elvesznék a részletekben. Nem mert romantikusabb vagyok, hanem nekem az okoz érzéki örömöt, az erotikus. Neki addig oké ez, amíg látja, hogy „haladunk” és a végén oda lyukadunk ki, ahova ő szeretne eljutni. Erről is merhetek vele beszélni? Félek, hogy elveszem a kedvét a szextől.
Hát ha valami előnye van annak, hogy tudnak a szexről őszintén beszélgetni egymással, akkor az, hogy ezt a helyzetet tudják majd együtt ügyesen kezelni. Az önmagában nem feltétlenül kell, hogy problémát jelentsen, hogy nem ugyanazt vagy nem ugyanúgy akarják; felteszem vannak más dolgok is, ahol eltér az ízlésük, vágyaik, legyen az asztal körül, vagy más érzéki dolgokban. Ez alapból lehetne egy izgalmas kihívás, épp ez az ismerkedés lényege; felfedezni egymás vágyait, és keresni a közös utakat. Akkor válhat ez a folyamat frusztrálóvá, ha azzal az alapfeltevéssel érkezünk, hogy ugyanazt kellene vágynunk, amiről ha kiderül, hogy mégse, akkor szükségszerűen csalódni fogunk.
Távkapcsolatban szeretője vagyok egy jóval idősebb, más nyelven beszélő, más országban élő házas férfinak. Az első összenézésünkor beleszerettem. Pár hónap múlva volt egy titkos nyaralásunk. Ezt követően hetekig sírtunk a telefonba. Amint nem figyel a felesége, jön egy üzenet: „Te vagy a leggyönyörűbb!” Mintha távkapcsolatban lennénk, szinte mindent megosztunk egymással. Csak mindent titokban. Az egész testem izzik, szinte belebetegszem. Hosszasan csókolózunk, mintha világéletünkben ezt csináltuk volna. Azt mondja, soha senkivel nem csókolózott így. Mindent azért tesz, hogy lássa rajtam, teljesen kiestem a valóságból. Látja, érzi a vágyamat és ez őt is megőrjíti. Mindent kockáztat miattam. Miért teszi? Mi a célja? Nem azt mondja, halálosan szerelmes, hanem azt, hogy ő még soha ehhez foghatót nem érzett. A házasságában boldog, néhány hiányérzettel. Minden találkozás után úgy érzem, most már együtt lehetünk. De ez sosem történik meg. És sírok és sírok. Vajon lehet ennél komplexebb kapcsolata valakinek egy férfival? A közösen használt nyelv sokszor félreértéseket okoz. Más nemzetiség, más generáció. Belehalok a hiányába. Jó lenne, ha valaki megerősítene, ezt is túl lehet élni.
„Mindent túl lehet élni!” – szólal meg bennem a józanság. – „De vajon nem az ilyen belehalásokért érdemes mégis élni?” – kérdezi bennem egy másik hang. Nyilván ezt az értékelést mindannyiunknak magunkban kell elvégeznünk. A szeretője teljesen egyértelmű üzenetet ad: boldog a házasságában, de sosem tapasztalt ehhez foghatót. Nincs ebben semmi ellentmondás.
Egy nemrég megjelent írásban olvasom, hogy soha nem voltak még annyira kiszolgáltatottak a szexben a nők (és bizonyos értelemben a férfiak is), mint most, a szexuális forradalmak utáni korban, amikor erkölcsi korlátok helyett egyedül a beleegyezés elve az iránymutató. Az írás nyomán azonnal parázs vita fakadt arról, hogy „régi korok” erkölcsi védelme alatt – ahogy most is –, mennyi visszaélés, rejtett erőszak, boldogtalanság vagy egyszerű tanácstalanság volt. Az erkölcsi normák védelem helyett inkább csak a fennálló hatalmi viszonyokat rögzítik – hangzott az ellenérv. Most akkor kellenek vagy nem kellenek szabályok a szexben? Ez a WMN Szabad egy körre? című sorozat következő része szexről, szabadságról, szerelemről.
–
Új világrend születőben
Hányszor kerültem hülye helyzetekbe, éreztem csapdában (vagy egyszerűen szarul) magam, csak azért, mert nem volt egy közös, nyilvánvaló konszenzus a helyzet normáit illetően! Igen, fontos, hogy legyenek szabályok. A korlátok, határok, egyértelmű jelzések segítenek érteni, eligazodni, kiszámíthatóbbá, ezáltal kontrollálhatóbbá tenni a helyzeteinket. Viszont azt is látom, hogy bármely kultúra szexualitást szabályozni hivatott normái és előírásai – hacsak nem nagyon szűk és zárt közösségről van szó, de talán ott éppúgy – ne lennének, finoman fogalmazva is, legalábbis problematikusak. Erre a sokszínű és őrülten komplex jelenségre – nevezzük emberi szexualitásnak – egyszerűen képtelenség mindenki számára kielégítő szabályrendszert alkotni. Arról nem is beszélve, hogy ki alkotja meg ezeket a szabályokat, mi célból, és azok kire hogyan érvényesek?
De ha nem lehet általános, mindenkire érvényes szabályokat alkotni, akkor miért nem a kisközösségi-, párkapcsolaton belüli- vagy egyéni szabályok kialakításának módjairól beszélgetünk?