„A szeretet egyik alapvetése, tudnálak bántani, de nem foglak…” Feldmár András

Az erőszak kiemelten érzékeny zóna, mondhatnám tabu, vakfolt. Ennek megvannak a maga historikus okai.

Van egy vágyam. Kifejezetten erotikus vágy.

Egyszer végre rendesen verekednék veled. Vágylak úgy igazán felpofozni, hogy közben mélyen a szemembe nézel.  És még csak nem is azért, hogy bocsánatot kérj minden egyes alkalomért, amikor bántottál, megbántottál, magamra hagytál, amikor önző voltál velem és figyelmetlen. Vágyom arra, hogy vér serkenjen a bőröd alól és azt nyögd fáj, nagyon fáj. Éppúgy, ahogy nekem fájt minden egyes alkalommal, ha akkor akartál a testemben lenni, amikor én nem álltam készen. Amikor fájt, nagyon fájt. És hogy vér serkent, az már mindegy is volt, egy nő úgyis vérzik. Időről időre. Vágyom arra, hogy a pofonom nyomán kifakadjanak az őszinte megbánás könnyei, és nem is csak azért mert hogy megbánod, vagy ilyenek, de egyáltalán, hogy lássam, hogy érzel. Érzed. Amit én.

Itt megáll a kezem a levegőben. A szemedbe nézek. Elkezdem hallani a szavaid, amiket mondasz nekem évek óta. Eszembe jut minden egyes alkalom, amikor bántottalak, megbántottalak, magadra hagytalak, önző voltam és figyelmetlen. A szemedbe nézek és látom, hogy akkor neked is nagyon fájt. De te nem az IKEÁS müzlis tálakat törted össze, nagy látványos, hisztérikus csörömpöléssel, hanem elvonultál. Hosszú éjszakákat töltöttél a kanapén, a kádban, könnyvvel, játékkal, bármivel, amibe jól becsomagolható a magány és a fájdalom. Amik neked a jó tompítók voltak. Azt mondtad, nem bírod az agressziómat. Az üvöltést, a dühömet, a törést, a rombolást. Mert nem konszenzuális. Én meg megőrültem attól, hogy nem lehet teret, utat engedni az érzelmeimnek. Sarokba vagyok szorítva. Igen, a dühömmel, a csalódottságommal, a frusztrációmmal. Nem konszenzuális, mondom én, hogy el kell nyomnom őket. Nem kioldani, békésen akarom az ügyeinket rendezni. Hanem megélni azt az erőt, ami ilyenkor kiáramlik belőlem.

Hallgatom a kiskamasz gyerekem, ahogy a haverjaival dúlnak. Nyihognak, őrjöngenek, mint a vadlovak, mondja a barátnőm az övéiről – dúl bennük a tesztoszteron. Dúl bennük az élet, mondom én.

Nem is a te fájdalmadra vágyom, hanem arra, hogy mikor megütlek, érezzem a bizsergést, az erőt a bőrömön. Az erőmet áramolni a véremben, az izmaimban. Mert az szexi. Bokszolni járok, mert ott jól definiált szerepek szerint zajlik a játék. Ott van lehetőségem megélni, megtanulni mi minden áramlik öntudatlan a testemben. Mi mindent tanultam meg önvédelemből, társadalmi normák okán szépen kontroll alatt tartani a kezdetektől. Kiengedni a hangomat, megélni a dühömet, merni erővel  egy másik emberhez érni, fájdalmat okozni – ezt most kell megtanulnom.

Ezt tanulni kell. Fizikailag de mentálisan is. Hogy a helyén legyen.

Mert ez nemcsak kínos, nemcsak tabu, hanem erősen problémás is. Mert anya vagyok, nem adhatok ilyen mintát a gyerekemnek. Mert rendes nő vagyok, aki nem erőszakos. Mert rendes, érzékeny, elnyomottak jogaiért harcoló feminista aktivista vagyok, aki tudja, hogy az erőszak nem járható út.. Mert te egy érzékeny, saját hatalmi pozíciójára érzékeny, magát feministának valló férfi vagy, aki tudja, nőt nem ütünk meg. Mert az erőszak mindkettőnk pozíciójából szégyen. Egy MeToo utáni érában ennek még a gondolata is bűn. És a bűntudat a legtökéletesebb eszköze az belső elnyomásnak. Meg a hallgatás.

De akkor mit kezdjek ezzel a bennem áramló erővel, frusztrációval?

Gyakorolni! Kimondani! Láthatóvá tenni mindazt, ami gonosz árnyékként évek óta rontja a levegőt közöttünk! Amiktől a legjobban félünk. Kiengedni a sárkányainkat és saját kezünkbe venni az idomításukat. De ezúttal a mi közös szabályaink alapján. Nem az internet, nem az aktivista szervezetek, nem az elnyomó rendszerek, nem az elgondolt mások szabályai alapján. A mi, radikálisan, elsősorban önmagunkkal radikálisan őszinte szabályaink alapján. Pontos, jól definiált, közös keretek között. Mert így nem leszek áldozat és védtelen a jövőben mások direlt vagy indirekt agressziójával szemben. A saját belsővé tett elnyomó mechanizmusaimmal szemben. Gyakorolnom kell láthatóvá tenni a sárkányaimat. Mert csak így tudom megérteni az éveken át magam elől is rejtett oldalam ; saját erős érzelmeimet, frusztrációmat, dühömet, sérelmeimet. Mert csak így tudunk egyenrangú partnerekké válni. Ha az én női erőm és a te férfi sebezhetőséget egyaránt legitimmé és jelenlévővé válik a közöttünk levő térben.

De ehhez le kell vedlenünk mindent, amit férfiként és nőként magunkról tanultunk.

Ahhoz, hogy ez működhessen, már támaszkodhatunk néhány jól működő pillérre. Mint például a bizalom. A szeretet. Az elfogadás. A tisztelet. Az őszintség. A tükörbe merni nézés. Hogy tudunk egymással kommunkálni. Az évek minden tudása, amikor nemcsak a boldogságban voltunk társai egymásnak, de félelemben, gyengeségben, szorongásban, és kihívásokkal szemben is. Kevéssé szexi helyzetekben.

Azért járok bokszra, mert verekedni akarok. Veled! Erős akarok lenni, hogy ki tudjak veled állni egy méltó küzdelemre. Látni akarom a könnyeidet, a bőröd alól kiserkenő vért. Érezni akarom a fájdalmad és az erődet. Érezni akarom a saját könnyeimet, a kiserkenő vért, a fájdalmat és az erőt a tagjaimban. Az erőből fakadó könnyet és vért. A választás, a szabad küzdelem erejét. És nem a gúzsba kötöttség, a kiszolgáltatottság fájdalmát. Ha ezt meglépjük, ott kinyílik egy ajtó újra új vágyak felé.

Hosszú évek alatt is volt valahogy. A magam alattomosan elnyomó, tökéletesen reflektálatlan módján, az ellenállás bénító és végeredményben elmagányosító eszközeivel időről időre az apámat, az anyámat, az egész elbaszott gyerekkoromat, női generációk végtelen sorát akartam rajtad leverni. Így nem tudott az sem kiderülni, hogy mikor szólt a dühöm hozzád és lett volna helyénvaló. Ez is egyensúly volt. Kölcsönösen korlátoztuk egymást, te így én úgy. Kimondatlan szerződés volt. Akkor arra volt mindkettőnknet szüksége. Egyformán nem volt meg az akarat vagy az eszközeink továbblépni. Vagy nem volt még ott az idő. És egyébként meg tökéletesen boldogok voltunk. Ez nem volt sosem ellentmondás. Most viszont eljött az idő, hogy újra szintet lépjünk. Ki egy bántalmazó társadalom a sejtjeinkig átitató kulturális hagyományából. Kilépni a fényre.

Verekedni vágyom. Nőként. Veled, a férfival, mint egyenjogú partnerrel. Izgat a szemedbe nézni és látni, hogy nem ijedsz meg az erőmtől. Nem csúfolod ki, nem ignorálod, hanem érted és tiszteled. Nem érzed kínosnak kiállni ellenem. Kiálllni az érzéseidért. Nyíltan.

Nekem még erősödnöm kell fizikailag, neked még rá kell érezned, hogy nem gáz megmutatni a könnyeid. Nekem el kell fogadnom, hogy nem csak jókislány, rendes nő vagyok, és ez nagyon is rendben van. Meg akarom ismerni az erőszak természetét, nyelvét. Magamban is. Hogy tudjam használni vagy nem használni. Te is én is emberek vagyunk. Nem feketék, nem fehérek. És ha ezt nem csak úgy nyugtázzuk, hanem beleállunk rendesen, akkor az elég szexi. Ezt te is tudod. Látom az erekciódon.