Ha komolyan veszem magam, mint aki szexualitással foglalkozik és nem csak úgy csinál, mintha… akkor nekem tovább kell mennem annál, hogy udvarias maradjak, vagy hogy metaforákban beszéljek.

Mert nekem az a dolgom, hogy valóban a nevén nevezzem a dolgokat. Hogy ne elkerüljem, ne elfedjem, hanem amennyire csak lehet, abban segítsek, hogy őszintén, tabuk, hogy mellébeszéllés nélkül tudjunk a primer testi élményeinkről beszélni, tudjunk azokhoz hozzáférni. …hogy milyen volt az első menstruáció, milyen volt az első ismeretlen bizsergés a testemben, milyen volt az első csók, milyen volt hirtelen egy ismeretlen ember illatát érezni, vagy a testét érinteni, vagy milyen volt az első szeretkezés, milyen volt az első közösülés, milyen volt az első fájdalom, ami megtalált, vagy az első bántás? Milyen volt a szülés?

Ehhez nem tudom megkerülni testet! Ehhez nem tudom azt mondani, hogy csak egy metaforával dolgozom, hogy majdnem arról beszélek, csak kicsit finomabban, óvatosabban. Miközben a megélt élményeink, az érzéseink, a testünkben maradt minden íz, illat, élmény nyers, valódi, retusálatlan. Ott nincs udvarisság, illem.

Ezért használok én is nemcsak szexuális nevelés órákon,  valódi puncikról valódi képeket. Hogy lássuk, láttasuk mennyiféle is valójában a női test. Csupasz puncik, retusálatlanul. Hát ilyenek vagyunk mi! És ennyiféle a női tapasztalás is! Bár azt mondjuk, hogy „mi, nők”, de mégis nagyon sokfélék vagyunk.

Viszont ha én példának okáért 2018-ban egy TEDX előadáson csupasz puncikat akarok mutogatni a színpadon, annak következménye van. Ezt lehet, hogy nem tudom csak úgy mutatni, mert ennek az előadásnak majd ki kerülnie az internetre és a Youtube-on nagy valósznűleg cenzúrázni fogják, mert 18 év feletti tartalom. Akik gyerekekkel dolgoznak, vagy gyerekeik vannak, talán pontosan tudják, hogy épp a gyerekek éreznék a legkevésbé veszélyesnek ezt a témát. Ők pontosan tudják, ezek hétköznapi testek, ez ugyanúgy a részünk, de mégis erre hivatkozunk. Nem erőszakot hoztam, nem fegyvereket hoztam.  Konkrétan egy kereskedelmi tv elő reggeli adását lekeverték amikor csak a puncipárnát elővettem. Ez egy ennyire veszélyes üzem!(?)

De mit jelent ez? Miért vannak ezek a puncik áthúzva?

Hát azért, mert bármennyire is azt gondoljuk, hogy amit a bugyinkban tartunk, ami csöndesen lapul, az a mi legprivátabb intimitásunk, valójában nem az! A kultúra, a társadalom az utolsó porcikánking szabályozza, fegyelmezi azt, ami a testünk. Maradva a nőiségnél, a női nemiségnél: vannak kultúrák, ahol csonkítják, összevarrják, elrejtik a nedveit, intézményesítik a szülését, hét lakat alatt tartják a gyönyörét. Akárhogy is van, mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a testünk és a szexualitásunk feletti önrendelkezés jogát veszik el tőlünk. Ebből nyilvánvalóan következik a kérdés, hogy ki teszi ezt? Ebben rejlik a patriarchátus lényege, mondanák most sokan, a férfiak, az ő kezükben szerveződő hatalom az oka mindennek. És ez részben igaz is talán, de azt gondolom, hogy ennél mégis bonyolultabb. Amiért úgy tűnik, hogy mégsem olyan egyszerű visszavenni a testünk, szexualitásunk feletti önrendelkezés jogát.

Ez az, ami olyan nagyon bonyolult a szexualitásban. Én több, mint tíz éve tanulom és probálom érthetően elmondani, hogy mi magunk, mindannyian részt veszünk ennek  világnak és az ő normáinak a kialakításában és fenntartásában. Én magam kellett, hogy rátegyem ezeket a fekete sávokat a puncikra, ha azt akarom, hogy a szakmai tudásom kikerüljün többekhez, kikerüljön az internetre. Előre cenzúráztam magam, hallgatnom kell bizonyos dolgokról, mert nem tudom, hogy mit fognak szólni, mi lesz a reakció.

Ha nyilvánosan kimondom csak azt a szót, hogy pina, milyen érzés azt neked kedves olvasóm, videónézőm hallani? Milyen érzések futnak át a testeden? Lehet, hogy akaratlanul is ellenszenvessé válok, idegenné és innentől bármit mondhatok, nem ér el többé hozzád… Elgondolkodtató, hogy csak ez az egyetlen szó milyen szinten szabályozza, fegyelmezi a szexualitást! A kimondható, a legális szavak és azok, amelyek valamiért tiltottak, tabuk. De miért érzem azt, amit érzek ennek a szónak a hallatán? Mit jelent az ha egy szót (ami csak egy szó) rondának, gusztustalannak érzek? Mi minden elevenedik meg e szó mögött? Érzek-e szégyent, pironkodást vagy akár bűntudatot e szónak hallatán? Vagy ha ki kellene mondanom?

Itt van valami, ami kétségtelenül elválaszt minket. Ha szégyent érzek, bűntudatot, akkor nagyon nehéz beszélnem. Bizonyos dolgokról ha akarok sem tudok beszélni, nem beszélhetek. Mondhatnánk erre azt, hogy a fenének kell mutogatni puncikat, lehet a szexről másképp is beszélni. Más módok is vannak. De a lényeg épp itt van; hogy épp emiatt nem tudunk sokszor a legprivátabb tereinkben sem épp  a kendőzetlen realitásainkról beszélni. Hányunknak vannak titkaink, olyan eseményeink, amik pont így zárnak el bennünket: azért, mert nem tudjuk őket kimondani. Mert nem tudom kimondani, nem tudom megosztani – pedig szeretném – hogy az apám alkoholista, bánt a férjem, megcsal a feleségem, vagy egész egyszerűen csak azt, hogy fáj, most nem esik jól, kérlek, most ne csináljuk!

És ez ugyanúgy igaz a gyönyörre is: van egy csomó titkos fantáziám, vágyam, amit szeretnék megosztani azzal, akivel jó lenne. Vagy csak azt mondani a férjemnek, hogy figyelj, csináld már így, mert akkor lenne orgazmusom. De nem tudom, mert nem tudom, hogy fog rá reagálni. Nem fog-e kinevetni. Mit fog szólni?

Ha valamit tanultam az elmúlt tíz- tizenkét évben, és amit nagyon fontosnak érzek, hogy milyen szinten vágyjuk azt, hogy figyeljenek ránk, hogy elfogadjanak bennünket, hogy jól tudjunk egymáshoz kapcsolódni. És hogy ezek a kimondhatatlan dolgok milyen mértékig tudnak elszigetelni egymástól bennünket. Sokszor pont azoktól, akikkel a legközelebb vagyunk, akikhez a legközelebb állunk.  Ha valamiért megéri még ezt a hivatást űzni, amit végzek, azok a katartikus pillanatok, amikor megtörik egy ilyen hallgatás, vagy egy titok kiszabadul.

És akkor lezuhan az emberről valami; úristen, hát hiszen a másiknak pont ugyanolyan titkai vannak, pont ugyanolyan vágyai vannak s pont ugyanolyan teste van. És hát a test az hát meg pont olyan, amilyen. Sokszor malac, illetlen, szagos, nedvei vannak…. jézusom, hát pont ugyanolyan emberből vagyunk mind a ketten! Egyszer csak azt érzem, hogy lehetek az aki vagyok. Érezhetem azt, amit érzek. Érezhetem azt, hogy fáj, jogom van hozzá.  Mert bántottak. Van jogom van a gyönyörömhöz, mert jólesik.

Lehetek az, aki.

De ehhez társak kellenek, ezt nagyon nehéz egyedül. Olyan társak, akik valóban figyelnek!  Olyan közösség, ami valóban garantálja, hogy én, az én hangomon, ahogyan én akarom, úgy mondom el az én történetemet. Mert nagyon nem mindegy, hogy egy titkot hova és kinek mondok el. Hogy az egy bántó, elnyomó közösség lesz, vagy egy megtartó, támogató közösség.

És ezért tartom nagyon fontosnak, hogy mi magunk kell, hogy megtaláljuk a társainkat. Mi magunk kell, hogy megtaláljuk azokat a társakat, akikkel biztonságban érezzük magunkat. Akikkel azt érezzük, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljünk, akikkel értjük egymást. Én elfogadlak téged és hitelesnek tartalak, akkor fogsz tudni te is elfogadni engem és hitelesnek tartani.  Nem kell, hogy ti azonosuljatok azokkal a szavakkal, amiket én mondok, mindannyiunknak meg kell a magunkét találni.

Azt gondolom, nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy egy normát megváltoztassunk. Hogy megtörjünk egy tabut, egy hallgatást, ami azidáig biztosította, hogy ne keletkezzen rés a rendszeren. Bátorság kell egy puncipárnával kiállni, vállalva azt, hogy lekevernek, kiröhögnek, vagy nem vesznek komolyan.  De sokkal nagyobb bátorság kell – és ezt tanulom a munkámból – azokban a nagyon láthatatlan, csöndes pillanatokban. Önmagunkhoz őszintének lenni és a másikkal szemben felvállalni saját magunkat ott, ahol igazán tétje van: a szerelmemmel, a barátommal, az osztáytársammal, a férjemmel, a családomban. Ott vagyunk igazán hősök.

A másik dolog, amit tanultam, hogy én nem tehetek senkit hőssé. És nem is kritizálhatok senkit azért, mert nem hős. Mindannyian a magunk életében a magunk mértéke, a magunk léptéke szerint tudunk hősök lenni. És elsősorban a saját életünkben.

Hiszem azt, hogy akkor lesz a társadalomban is változás. Akkor fog elindulni valami. És akkor fognak azok a dolgok is majd megszűnni, amiktől úgy érezzük, hogy szenvedünk, mert elnyomnak bennünket, mert elveszik a szabadságunkat.