tegnap

valahogy úgy gondolom, hogy az egész, az előjáték már mindenesetre, reggel kezdődik el, vagy éjszaka. Elképzelem magam hogy milyen ruhákat veszek le. Aztán ez a símára borotválás. A helyzet maga, hogy egyedül legyek a fürdőszobában, hogy a széttárt combjaim között a kezemmel győződök meg a felületek tökéletes símaságáról, hogy tökéletességre törekszem, hogy a szappannal újra meg újra bekenem, aztán többirányból végighúzom a borotvát a tökéletes babasímaságú váratlanul nagyon puhabőrű felületen. Ez azért nem hagy teljesen érintetlenül, az irányultsággal is számolva közben, persze. Aztán még a lábszáraimon is végigfuttatom a borotvát. És felöltözöm azokba a vadonatúj dolgokba, amik egy órán belül le lesznek véve, gyakorlatilag rájuk sem pillantva. De ugye ez most rólam szól, most, addig kell hogy királynő legyek, hogy minden tetsszen, hogy hibátlan legyen, hogy jól érezzem magam benne. Vagy ha rosszul, akkor annak is meglegyen az oka a célja a feladata.

Mikor megérkezem, mikor tudom hogy vársz, hogy már ott leszel. Mikor beülök melléd és ugyanazzal a szenvedéllyel csókolsz meg mint legelőször. Mikor a csókodtól, a borostáidtól, a nyelvedtől már sűrűsödik az övem alatt a csomó, keményedik az alhasam, vagy mim. És elkezdem a kis játékaimat. Egészen parányit visszaélve a helyzettel, hogy vezetsz, hogy jobbára a kormányt fogod, hogy figyelned kell. Egészen kicsi játékok. Hogy engedem szétnyílni a kabátom szárnyait, vagy feljebb csúszni a szoknyámat. és egyikünk figyelmét sem kerüli el, hogy ez a dolog sikeres. Te hangot is adsz neki, vagy tiltakozol gyengéden, vagy csak elismered, bejelented. Amikor megérkezünk, már abban a biztos tudatban hogy percek múlva szeretkezni fogunk sokkal felszabadultabbak vagyunk mint a helyzet megkívánná. Nyugodtan lehetne kínos is kivárni a recepcióspultnál egy szobakulcs-mágneslap feltöltését. De itt már egyáltalán nincsenek kételyeim, türelmetlen sem vagyok. Az a tudat hogy csak percek és méterek választanak el a végtelen gyönyörtől teljesen felszabadít. Soha nem történt másképpen, amint becsukódik az ajtó, bezárul, kinyílik az a világ, ahova megérkeztünk, ahova jönni akartunk mind a ketten. Szemernyi kétségünk sincs, semmi időt nem akarunk nem is tudunk elvesztegetni. A fejemben már régen eldőlt minden, az a kis riszálás még az időpont kitalálásánál, a megegyezésnél feloldódott. Most itt az a dolgunk, hogy az utolsó mozzanatokat befejezzük az egyesülésig. Csókolsz, szorítasz, ölelsz, lehetőleg megtalálva a testünk felületeit.

Csókollak, szorítalak ölellek, kihúzigálom az övedbe meg a nadrágodba gyűrt trikódat, hogy a hátadat érhessem, és a felemelt karjaidon áthúzom a fejeden. És már minden pillanat csak elválaszt. Megmosod a kezed, megmosom a fenekemet, a puncimat. Eleinte kicsit feszélyezett hogy kiterítesz az ágyra és gyönyörködsz bennem. –Hadd gyönyörködjek benned!– mondod, és nem sietsz, ott állsz, térdelsz, mosolyogsz, végigpásztázol a tekinteteddel. Általában. Most miközben vetkőztettelek, már kőkemény voltál, megsimogattam, kezembe fogtam a hímvessződet, és bár nem vagy oda érte különösebben, megsímogattam az ajkammal, a számba vettem. És ettől valószínűleg, nem hagytad sokáig, hanem felemeltél és ott állva, még szinte fehérneműben belémhatoltál. Általában előjátszol valamennyit. A te előjátékod, az hogy gyönyörködsz a meztelen nőben aki azonnal, bármikor a tiéd lesz, aki sóvárog arra hogy a magadévá tedd. Lehet hogy szokatlan, de én nem nagyon igénylek előjátékot. A csókod a bőröd, a tested, az ölelésed éppen elég, kívánom hogy belémhatolj, és ez csak erősödik, fokozódik, elképesztően fokozódik. Mégis általában végigcsókolod a testem. A szádba veszed, megszopogatod, megszívod, ajkaddal, fogaiddal megszorítod a mellbimbómat, amitől önmagában tud szex közben orgazmusom lenni, de így, előre is fantasztikusan felajzó. Be van kötve egyértelműen a vaginámig a mellbimbóm. Idegszálilag valószínűleg. Közvetlen a kontakt. Teljesen egyvonalon kommunikálnak. Összehúzódik mindkettő, erősítik egymást, az őrületig fokozódnak,

közvetlenül hatnak oda, vissza.

Aztán elérsz a csókjaiddal, a nyelveddel az ágyékomba, célirányosan, izgatóan, kicsike mozgásokkal, meg nagyokkal, határozottakkal, mélyekkel. Ez már olyan mint egy megelőlegezett szex, éppen olyan, mindent hoz, megmutat, megígér. És akkor már annyira várom hogy elérj, hogy végre a hatalmas diadalmas, kőkemény hímvessződ jöjjön, jöjjön, jöjjön már belém!!, hogy teljesen felkavar a türelmetlenség, az izgalom, toporzékolnak a paripáim, hányják a tajtékot, nyihognak, ágaskodnak. És játszol ezzel. Na jó, előszörre nem, akkor belémhatolsz egyenesen, erősen határozottan, végre végre, széjjelfeszítesz, végighatolsz, egészen végig, és megérkezel. És itt, ettől megérkezem én is.

Megbeszéltük a szex edukátorommal, barátnőmmel, hogy ez a behatolás, az első, az indító, ez szinte maga egy orgazmus. Ez maga egy orgazmus. Ez a legjobb dolgok egyike a szexben. Mert ugye most erről beszélünk. Gyönyörről. Ezerféle gyönyörről. Nincs rá körülvonható szabály. És ha van, akkor sincs. És bár egészen egyszerű, mégis komplikált. Annyi minden színezi. Szerintem nem pont a körülmények, nem a gondolataim, nem a helyzet. Nekem ezek mind éppen nem. Az egész ott kezdődik, hogy minden ami a valóság, eltűnik. Elmerül. Felülíródik. Elhagy az eszem. Ez a legelső lépés. Hogy a vér zúgása veszi át az elsődleges irányítást. Hogy belépünk ebbe a különleges birodalomba. Egymás karjaiban, egymásba kapaszkodva, valamiféle közös egyensúllyal. Hogy nincsen semmi más csak a szex. És ez is éppen elég. Semmi más nem kap figyelmet. Hogy a szemem csukva van-e vagy nyitva, segíthet, sokszor csukva, néha támpontot keresve, igazolást találva kicsit nyitva. Befelé figyelve, de irány nélkül. Én egy rettenetesen racionális ember vagyok. Szeretem tudni, hogy mi van, megérteni, lehetőleg tervezni. A szex az a terep, ahol mindezt elengedem. Olyan mint az üres doboz. Csak vagyok. Amire figyelek csak a legfinomabb rezdülések, leghalkabb hangok bennem, úszok az időben a térben a valóságtól teljesen független síkokon.

Mint az argentin tangóban, előre dőlök, elöl van a testsúly, nem ott ahol a legegyszerűbb, ahol úgyis van, hanem elöl. A bennünk levő gyakorlatot el kell engednünk, a rutinjainkat, azokat a dolgokat amiket már végre tudunk, amikre számítani lehetett, amikre építkezhettünk. Ott vagyunk ehhez ketten. Egyszerű, jól kommunikálható dolgok, a karom, a könyököm, az egyensúlyom, két lábam van, a testsúly vagy az egyiken van, vagy a másikon. És ezt te tudod, vagy át tudod tenni. A gondolkodásomat kell odahangolni erre az egészre, hogy ebből a kettősből én vagyok az, aki hagyom, te meg aki viszel. Egy ismeretlen tánc. Tanuljuk. Újra tanuljuk, pillanatonként újra tanuljuk egymást. Még akkor is ha mi ezt már megtanultuk, vagy inkább így esett köztünk. Megvolt, meglett, kialakult, és minden alkalommal újra megformázzuk. Szavakba öntjük. Eljátsszuk. Kitaláljuk. Beleájulunk.

Nekem a saját magam felfedezése volt ez a folyamat veled. Hogy szeretem, hogy viszel, hogy vezetsz, hogy ha ráfekszem a hullámaidra csak egyre jobb helyzetbe, állapotba, helyekre fogok kerülni. Annyira jó helyekre, amikről elképzelésem sem volt előzőleg. Amerre az akarásommal, a saját határaim megtartásával, a saját terveim szerint sohasem jutottam el. Amikről, amik létezéséről soha egyáltalán nem is tudtam. Olyan mint Narnia a szekrény háta mögött. Mert a szekrénybe bújni isteni dolog! Elvenni magunktól a látást, a sok ismerős dolognak új értelmet adni, belemerülni a szagokba és érintésekbe, szőrméket, bársonyokat érezni, egy egészen új birodalomba kerülni.

De amikor egy szekrény hátsó furnérfala kinyílik, és mögötte nem a vakolt téglafal van, hanem fénylő, hótól csillogó végtelen tájak, amik mind arra várnak hogy felfedezd őket, az mégiscsak váratlan csoda.

Ott tartottam, hogy belémhatolsz. Én, veled, olyan spriccelős orgazmusos vagyok. Amikor először volt, imádtad, el voltál ragadtatva, és azóta a lehető legmagasabb színvonalon műveled, műveljük ezt az egészet. Te a tökéletességig fokoztad, hogy akkor és úgy tudsz a csúcsra vinni amikor csak akarsz, olyan tempóban, olyan magasra. És újra, meg újra, mert szereted, mert élvezed ennek az egésznek a vegetatív válaszadását. Hogy egyszerűen működik. Úgy játszol rajtam mint egy virtuóz a hangszerén. Ismert dolgokat, újításokat, kísérleteket, próbákat, ismétléseket, rutinokat, gyakorlatokat. Én is rettentően élvezem, az a helyzet, hogy én ezt nem tudom előidézni, akarni, vagy csinálni, legfeljebb arra van valamiféle homályos technikám, hogy megakadályozzam. A másik út meg hogy hagyom. Tulajdonképpen ez a végtelen érzelmi és valóságos biztonság amit te jelentesz nekem, meg a szexualitásunknak az, ami a megfelelő táptalajt biztosítja ehhez. Hogy rád hagyatkozom. Elengedem. Tudom hogy hihetetlenül jó lesz. És jó lesz. Nagyon gyorsan, nagyon simán.

Te szereted ezt hogy te vagy a vezető. Határozott elképzelésid vannak a pillanatokról, szinte kivétel nélkül mindről. Egyedül néha megkérdezed, hogy én most éppen mit szeretnék, aztán vagy úgy lesz, vagy nem. Ugyanakkor egy pillanatra sem érzem azt hogy nem vagyok szabad. A legszabadabb akaratomból rendelem a dolgok folyását a te akaratod alá. Tulajdonképpen azért mert ezerszer bebizonyosodott, hogy te, vagy ez a folyó ami elsodor minket, olyan helyekre visz, olyan élvezeteket hoz, amikről fogalmam sem volt. Azt hiszem neked sem. Addíg. És csak úgy tudja ezt megmutatni, hogy hagyom. Egyszer azt mondtad azért nem vittél még mást ilyen utazásokra, mert véget vetettek neki. Én soha nem fogok véget vetni ennek. Teljesen a kezedbe teszem az egészet. Volt már hogy azt gondoltam nincs, nem lehet ennél tökéletesebb úgysem, hogy nincs tovább, hogy halálosan kimerültem, hogy képtelen vagyok ennél többre, és akkor megint átléptünk egy szekrényhátsófalon, megint egy egészen másik világba, egészen másféle érzékelésekbe, másfajta gyönyörökbe jutottunk. Megáll az érverésem, megbénul a lélegzetem, megmerevedik, kifényesedik, megáll az idő, a pillanat, valamiféle rés nyílik a valóságon és semmi más nincs mint az, amit ez hoz. Spirális forgás, lüktetés, emelkedés, süllyedés, zuhanás, billenések, fények, éles feszítő világosságok, elborult feketék, szétfolyó, szétterülő vörösek. A fájdalomból is építkezünk, a végkimerülésből, az elcsigázott izzadt elcsúszó felületekből, a kifolyó nedvekből, a struktúrájukból, a síkosságukból, vagy éppen a hűvösségükből. –Ne hagyd abba!—Élvezz a farkamra!—és nincsen vége, soha nincsen vége. Már vissza se találnék. Már régen nem tudom, hogy hányadik átkelőn vagyunk túl. Már régen nem számolom, gyakorlatilag számon sem tartom a folyamatos orgazmusaimat, a mindkettőnket elöntő forró nedves, a hasamon, a derekamon folyó áradatokat. Nem nehéz velem egyszerre elélvezned, mert én szinte minden időben beleájulok egy újabb és újabb élvezetbe, és valahogy te is szétszórod az élvezeteidet. Azt mondod kicsiket élvezel. Néha azt gondolom, hogy nem tudlak kielégíteni. Hogy ennyire sokáig visszatartod a te gyönyörödet. De azt mondod, végig a topon vagy, valamiféle fennsíkon, gerincen, magasan, ne aggódjak. Nem is aggódom. A pénisz nem hazudik. Ha ennyire gyönyörű, hosszú erekciód van akkor ez neked is jó, akkor te is élvezed ezt a hatalmas kalandot.

Technikákról is beszélhetnénk, nem tudom a valóságban technikák-e. Például néha őrülten csókolózunk akkor is, amikor úgyis kevés lenne a levegő. Belefulladunk a csókjainkba, a csókjaink szenvedélyességébe. A csókolózás miközben bennem van a péniszed szintén hihetetlen kommunikáció. A nyelved ami kitölti a szájüregemet, a nyelvünk ami egymásba hatol, az ajkaink nedvessége, a borostáid érzete a szúrás, az érdessége, a fogaid, az egész fuldokló mohósága. A vágy mohósága. Kielégíthetetlensége. A szenvedély sodra. Megint a folyónk. Egy újabb érrel, vagy befolyással, vagy örvénnyel. Szeszélyes kiszámíthatatlan, szabadon robogó hatalmas víztömegű és erős sodrású folyónk.

És amikor bennem van a farkad és szívod a mellbimbómat. És közben, vagy kis szünetekkel belém döföd, belém, egészen belém, és közben újra a szádban a mellbimbóm és szívod, erősen csókolod, szorítod. Vagy csak a mellemmel foglalkozol. Mondjuk éppen nem vagy bennem. Csak a kezedben, meg leginkább a szádban a mellem. Látom a fejedet, felülről, érzem a szívásodat, a vaginámig érő erővonalakat, a keményedéseimet, a lüktetéseimet, a türelmetlen sóvárgásaimat. Simán megőrjítesz, elélvezek anélkül hogy egyáltalán a mellemen kívül hozzáérnél bármimhez.

Van még egy olyan technikád is, ami a kivárás. A lassítás, a mesterséges lelassításom. Vagy te mozdulsz rettenetesen lassan, kivársz, megvadítasz, végtelenül megváratsz, vagy engem nem engedsz, vagy csak irányítasz, hogy lassabban, még ne, egészen lassan érintselek, csókolgassalak a puncimmal, lassan engedjem csak egyre beljebb és beljebb, lassan merüljek bele. Ez félelmetesen kivétel nélkül mindig úgy sül el, ahogyan tervezted. Megőrjít a várakozás, a végtelenségig kifeszít, felajz, a kétségbeesésig felizgat. És kivétel nélkül meghozza a kívánt eredményt. Eleinte kifejezetten szégyelltem hogy ilyen tökéletesen reagálok. Mint egy marionettbáb, vagy egy ébresztőóra. Megrántják, mozdul. Felhúzzák, csenget. Mostanra felhőtlenül élvezem. Mennyire egyszerű, mennyire értesz hozzá, mennyire úgy van ahogy mindkettőnknek a legjobb. Igazi varázsló vagy. Semmiből nem lesz rutin, nem lesz az egyszerűsége unalmas, nem lesz magától értetődő. Minden egyes alkalommal, és minden egyes élvezettel a csillagok jönnek le az égről, a föld fordul ki a tengelyéből. És a szekrények hátfalai mögötti területek is újabbnál újabbak. Csillogóbbak, vakítóbbak, szikrázóak, elképzelhetetlenebbek.

Úgy éltem meg egy darabig, hogy hátrányban vagyok veled szemben. Hogy neked ezer eszközöd, kapaszkodód van, ezer módon meg tudsz érinteni, minden érintésed siker, mindenre jól reagálok, akár a kezeddel, a száddal, bármikor el tudsz vinni, még a finom műszerre, a hímvessződre sincs szükséged ahhoz hogy bármit elérj a testemmel. Még a titkos fegyver sem volt a kezemben az oralitás, mert nem bántad ugyan, de egyáltalán nem reagáltál rá, sehogy. A te testeden nem találtam igazán erogén zónákat, olyan pontokat amiknek az érintése felizgatott volna, olyan helyeket amiknek nem tudtál volna ellenállni. Aztán azt mondtad hogy neked a puncim a viagrád. Hogy az ajz fel, ahogy reagálok rád. A farkadra, az ujjaidra, a csókodra, az érintésedre. Azt mondod a mellbimbóimra hogy akaratosak. A kis akaratos mellbimbóid. Ez az én olvasatomban valamiféle követelőzésfélét jelentett, te úgy értetted, hogy azonnal reagálóak. Igen követelőek. Vágyakozóak, és ez megint olaj a te tüzedre. Meg a látványom. Amikor nézel szeretkezés közben, előtte, alatta. Az arcomat, a testemet, a testünket. Az egymásban véget érő testeinket nézed. Néha megtartod, felemelve tartod az én fejemet hogy lássam én is, mennyire gyönyörű. Mennyire gyönyörű! Te jó ég! Mennyire jó nézni. Elképesztően gyönyörű.

Általában, eddig beszéltem szex közben. Valahogy jelen voltam verbálisan. Legalább elkezdtem mondatokat, ha volt is, hogy befejezni már nem mindig bírtam. Veled nem beszélek. Képtelen vagyok beszélni. Nincsen gondolatom. Telje

sen benne vagyok a jelenben, a helyzetben, a pillanatban. Csak érzek. Csak az érzékelésem van kinyitva. Input van csak. beengedés. Az egyetlen amire telik belőlem, hogy ne nagyon kiabáljak, ne legyek nagyon hangos. Jó lenn egy erdei, mindentől nagyon távoli jól hangszigetelt hely, ahol erre sem lenne szükség. Még ezt a kicsi kontrollt is el lehetne engedni.

Gyönyörről akartam írni, nem tudom végül is írtam-e arról. Tulajdonképpen mert annyiféle, általában csak utólag detektálom, figyelek meg vele kapcsolatban bizonyos törvényszerűségeket. Azt, hogy el fog önteni ez a forró nedvesség, spriccelős orgazmusom van, lesz, valahogy úgy vezeti be a testem, hogy elkezdek valami dicsőítésfélét zengeni, hogy mennyire imádom a farkad, a tested, az erődet, hogy milyen isteni vagy (az előző bekezdés értelmezései szerint ezt nem beszédnek tekintem, nincsen értelme, csak önkéntelenül kiszakad, csak sóhajtás, kiáltás, nyögdécselés), és akkor, még a mondat vége előtt elakad a lélegzetem, összeszorul a vaginám és érzem ezt a forróságot, ezt a végtelen meleget, és aztán a hasamon, a derekamon, kettőnk teste között a lefolyásokat.

És akkor még van sok másféle orgazmusom is. Leginkább úgy lehetne leírni, hogy megáll valami, valamiféle kihagyás jön létre, egy darab idő, egy darab felfüggesztett érzékelés, belső irányítatlan jelenségek kíséretében. Van hogy úgy érzem spirálisan tekergek a farkad körül. A tövétől a vége felé. Sodorgatom. Magambasímogatom, Úgy körülszorítom, hogy fel tudnálak emelni ennél fogva. Van hogy csak belefeszülök. Van hogy elborít valami sűrű lüktető kapaszkodás. Van hogy nem is téged érezlek, hanem csak valami édes, furcsa sosemvolt feszültséget a létezésemben. Kivárást. Ezek úgy szépen, lassan épülnek fel. Kicsit érzem, érzem hogy jönni fog, aztán megérkezik, és fogva tart, ameddig csak akar. Alig bírom annyira gyönyörű. Az önkéntelen reakcióimat nem is mindíg érzékelem, van hogy csak tőled tudom meg. Tart. Tart jó darabig, aztán újra megindulnak a régi normális dolgok, és csak amikor egészen véget ér, akkor tudom teljes bizonyossággal, hogy mennyire végtelenül jó volt.