Szabad egy körre? – Beszélgetések szexről, szabadságról, szerelemről | WMN

“A nimfomániáról nagyon keveset lehet tudni, csak a sztereotípiákat, ezért arra gondoltunk, hogy ha már rendszeresen ír nekünk, megkérdezzük mit gondol egy szexedukátor.” – íme a válasz:

A téma felvetése után jött egy napokig nem múló érzés, de jó is lenne most egy kis időre nimfomániásnak lenni! Feledve a napi tennivalókat, határidőket, háztartást, szülői értekezletet; elképzeltem, hogy csak a szexen jár az eszem. Gondolatban lépten nyomon vetkőztetem az utamba akadó férfiakat és nőket, keresem az alkalmakat egy érintésre, flörtre, tiltott kalandra a pasimmal, de nem csak vele; ismerősökkel, kollégákkal, idegenekkel. Milyen jó is a ciklus közepén, amikor mindenem átjárja a cél nélküli vágy; ahogy egy nőismerősöm fogalmazta, ilyenkor még a festőket is leszedném az állványzatról! Ezek a gondolatok egyébként is megfordulnak a fejemben, de mi kellene ahhoz, hogy sokkal határozottabban jelen legyenek; és nemcsak a fejemben, de az életemben is? Aztán jött a második gondolat: mit szólna ehhez a környezetem? Csóválnák a fejüket?

Összekacsintanának a hátam mögött: ez az a kikapós szőke anyuka az első emeletről? Mekkora egy kurva, pedig olyan rendes nőnek látszott! Kifejezetten házias és a gyerekét is milyen szépen neveli, ki gondolta volna?

És vajon mondaná-e valaki, hogy milyen fasza (!) egy csaj, van sármja, vér a pucájában? És a MeToo kampány után vajon más hangsúllyal kerülne elő mindez? Vajon más-e ha egy nőnek jár folyton a szexen az agya, ha egy nő markol bele kollégája fenekébe a menzán sorban állva? Na, de erről majd a következő írásban…

 

A nimfománia definíció szerint kórosan felfokozott szexuális késztetés nők esetében. Egy „szakmaibb” megfogalmazás még azt is hozzáteszi, hogy ez némely ideg- vagy elmebeteg állapot tüneteként lép föl. Kóros nemi érzetek, erotikus érzéki csalódások és nagyzási téveszmék kísérik. Miközben a szókapcsolatban hivatkozott nimfák, a görög mitológiai nőalakok a szépség, a termékenység, a természet alkotó és tápláló erőinek megtestesítői. A nimfák különösen szép helyekhez vagy tájakhoz kötődnek – írja ugyanúgy a lexikon – otthonaik a hegyek, völgyek, hűs barlangok, ligetek, fák, patakok és folyók.

Dús réteken táncolnak, virágos mezőkön pajzánkodnak, mindig jókedvűek és gyakori célpontjai az életerős szatírok szerelmi vágyainak – az élet mozgalmasságát mutatják be. Istenek, istennők kísérői; ők Artemisz vadásznői, Apollón prófétái, Dionüszosz – a mulatozás és a fák istenének – partnerei, de szívesen rajta felejtik szemüket a szép, délceg halandókon is. Lehet kérem választani! Nimfák versus kóros nemi érzetek? Mondjuk én a magam részéről sosem használom ezt a kifejezést. Kíváncsi lennék hogy van ez másoknál. Te mikor kire mondod, hogy nimfomán? Hol szoktad hallani? Gondolod valakiről, akár magadról, csak nem mondod ki hangosan?

 

Az emberi természetre, a vágyainkra, a tevékenységeink sokszínűségére egységesítő kategóriákat alkotni a legnagyobb kegyetlenség és butaság, amit valaha csináltunk. Egyértelműen hatalmi célja van, mert ez lehetetlenné teszi az egyéni érzelmek, az egyéni vágyak kifejeződését.

 

Lars Von Trier Nimfomániás című filmje kapcsán néhány éve lett hirtelen minden tele ezzel a szóval. A film nagy felhördülést keltett. A bemutatók botrányokkal terhelt fogadtatása és az egyes vetítések betiltása miatt számomra a film – ahogy a nimfománia kifejezés is – a társadalmi visszhangjával együtt volt izgalmas. A történet bárkinek a története lehetne.

Kérdezték tőlem, hogy mennyire hiteles a filmben a nimfománia ábrázolása, az extremitások, perverziók. Szerintem a filmben nem volt semmi extrém. Ha az ember ezzel foglalkozik, akkor látja mindazt, amit ebben a filmben is láthatunk. De nem kell szakembernek sem lenni, elég felmenni az internetre, és gyönyörűen látszik: ahányan vagyunk, annyiféle szexuális fantáziánk, erotikus életünk van. Az a képmutatás volt extrém, ami a filmet véleményező nyilvános diskurzusokból kirajzolódott. Nem szeretünk tükörbe nézni. A társadalmi normák, az intézményesült képmutatás és a vágyaink, a valós életünk közötti eltérés hihetetlenül frusztráló is lehet. Azt nem tudom, hogy kinek mit jelent nimfomániásnak lenni, azt viszont nagyon is látom, hogy milyen következményei vannak, ha ehhez hasonló kategóriákat használunk.

Azzal, hogy valakire rásütjük a nimfomániás bélyeget, egyben lehetetlenné tesszük, hogy a maga vágyai és értékrendje szerint élje meg a saját szexualitását.

 

Ugyanez a viselkedést egy férfi főszereplővel nem  bélyegeznénk a nimfomániás jelzővel. Egy csomó extrém dolog van a világban, amire eszünkbe se jutna bélyeget sütni!  Sőt! Az extrém sportolók bekerülnek a legek könyvébe. Ha a szexszel van ugyanez, akkor az betegség. Ha valaki világutazó, száz nyelvet tanul, minden éjjelt máshol tölt, nem ül meg a fenekén, azt mondjuk, milyen fantasztikus. Némely extremitásokat a társadalom díjaz némelyeket büntet.

Joe, a főhősnő egy ponton feláll és visszautasítja a szex-addikt kifejezést, amit a csoporttagok magukra, ámde kötelező érvénnyel használnak. Ezzel egyben elutasítja azt is, hogy betegnek tekintsék, mert bár a társadalom (barátok, családja, munkahelye) szempontjából diszfunkcionálisnak tűnik, mégis ő nimfomániásként azonos önmagával. És később meg is találja azt a munkát, ami pont neki való. A társadalom megalkotja a szexszel kapcsolatban a maga kategóriáit, amiket mi önmagunkkal kapcsolatban sem kérdőjelezzük meg, ezért sem tudjuk elhagyni őket. Az önsegítő csoport nem azzal „javította” meg Joe-t, hogy visszavezette a társadalom által elfogadott életbe, hanem azzal, hogy kiprovokálta: vállald fel önmagad!

A szex egy bonyolult és komplex nyelv, ami mindannyiunknak mást jelent, ráadásul mindig, mindenkivel mást. Szólhat szerelemről, vágyról, kapcsolódásról, intimitásról, de éppúgy hiányról, frusztrációról, hatalomról. Ha maszturbálna előtted tíz nő, akkor az a tíz mind más dolgot jelentene, bár látszólag ugyanazt csinálják.

A nimfománia kapcsán előkerül még a függőség kifejezés. Függő vagyok, mert az életem a köré szerveződik, hogy napi tíz férfival tudjak szexelni. És ez olyan szervezőerő az életemben, aminek nem tudok ellenállni. A függőség egy életbeli helyzetre reakció. Sokszor a szexualitásban adunk választ az életünkből érkező ingerekre, csalódásra, hiányra, visszautasításra. Ha eljön hozzám valaki, akkor a legutolsó esetben sem mondanám azt, hogy te egy nimfomániás vagy, vaginizmusban szenvedsz és így tovább. Ahogy nem mondom azt sem, hogy diszfunkciód van.

Azt gondolom, hogy a testünk jelez valamit, és arra érdemes figyelni.

Ha valaki idejön, és azt mondja, nem működik az életem, mert huszonnégy órából húszat maszturbálok, és vérzik az ágyékom, és nem tudok bemenni a munkahelyemre, nem tudok másra sem gondolni, akkor elkezdünk erről beszélgetni, hogy miért csinálom.

Nem érzem jól magam mert utálom vagy csak unom a munkámat, mert nem tudok kapcsolódni a környezetemhez, mert úgy érzem nem fogadnak el és szükségem van az intenzitásra, amit ezek a szexuális élmények képesek csak megadni? Vagy mert egyszerre vágyom de rettegek az intimitástól – magam sem tudom miért? Mert elvették még egész korán, gyerekkoromban, vagy soha nem is tanították meg, hogy lehet biztonságban, kölcsönös bizalomban szeretni és szeretve lenni? De lehet, hogy csak kurvára irritál az a világ, ami körülvesz? Az a reflektálatlan menete a dolgoknak, iskola, munkahely, ház, autó, férj, gyerekek, aztán meghalunk? Én meg élni akarok, érezni akarom a kockázatot, a kiszámíthatatlanságot, a pillanatot! Vagy épphogy nagyon is jól vagyok! Nekem ez a játék jön be; szeretek szexelni, szeretek minden, még a leglehetetlenebb helyzetekben is ezzel foglalkozni, mert jólesik, izgalmas, energetizál, feltölt, adrenalint ad. Áll a pinám. Ahogy, felteszem a férfi kollégák fasza is időnként, a tárgyalás alatt, feszül a nadrágban…

a teljes cikket a WMN-en tudod elolvasni