Az írás a HVG Pszichológia 2017/5 számában jelent meg.

 

Beburkol az éjszaka, az illatunk. Az idő egyetlen rezzenéstelen pillanattá sűrűsödik. Belefeledkezem a szépségedbe; elveszek a részletekben, a tarkód ívében, ajkad vonalában. Ismerem minden négyzetcentiméterét és mégis, mintha most látnám először. Ahogy vársz sok éve fehér vászonnadrágban, félmeztelen, hanyagul a korlátnak támaszkodva; mindenki munkában, a délután fényei csorognak a házfalon. A vérfoltot sokáig moshattad, gondolom. A kanapé vajon hány ilyen titkos kalandra emlékezik? Vagy mikor elhaladsz mellettem a folyosón, érzem az illatod, tekintetünk egy pillanatra egymásba kulcsolódik. A sok alig érintés, a kocsiban épp össze-nem-érő kezeink között az elektromos kisülések. Ez az „éppenhogy”, ez a „lehetne” – gondolom – volt akkoriban közöttünk a legerotikusabb feszültség. Ezt érzem most megint ahogy figyellek, és csodálkozom. Hiszen elnyíló ajkadból és combomon csorgó ittlétedből tudom, hogy ez már sosem lehet veled ugyanaz, az ismerkedés izgalma.

Lehet-e írni az erotikáról vagy azt csak megélni lehet? Kell-e erotikusnak lennie egy írásnak ahhoz, hogy higgyen nekem az olvasó: igen, tudom mit beszélek? És mitől lesz egy írás erotikus? Nehéz dolgom van: mert valami olyanról kell szólnom, ami végtelenül illékony és személyes. Olyan megismételhetetlen, mások számára hozzáférhetetlen metszete, valós idejű megélése az életnek, amit kívülről megérteni, elemezni, megírni nem lehet. Pontosabban, nagyon is lehet, de azzal épp a lényegét semmisíteném meg.

Ars erotica vagy scientia sexualis
És nem én lennék az első. Ahogy azt Michel Foucault francia filozófus, történész A szexualitás története című meghatározó munkájában megírta: a mi civilizációnknak nincs ars eroticája. És ezzel nem arra utalt, hogy ne lenne erotikus művészete.
Az ars erotica a szexualitás olyan kulturális megközelítése és gyakorlata, amely a gyönyört önmagáért fogadja el.
A modern nyugat veszélyt lát a szexualitásban, ezért olyan hatalmi és tudásformákkal veszi körül, aprítja fel, amely homlokegyenest szemben áll a beavatás művészetével. A gyónás, a megfigyelés, a szégyen, a bűntudat, a hallgatás, a szexuális magatartásformák orvosi besorolása, a normális és patologikus osztályozás csak néhány azokból a gyakorlatokból, amelyek a szexualitást átitatják, határait kijelölik, minőségét alapvetően meghatározzák. Ezek a gyakorlatok nem tesznek mást, mint elveszik az egyéntől az erotika megélésének szubjektív nyelvét, az önkifejezés és megtapasztalás személyes élményét. Még mielőtt belépnék az élménybe, még mielőtt megérezném a testemben felkúszó vágyat, vagy akár a másik illatát, mielőtt kinyílna bármire egy fantáziám, mielőtt egyáltalán eszmélnék az erotikára nyomja rám valaki a bélyeget, akár én magam: Jézusom, ez normális? Lehet ezt? Így kell ennek lennie?
Én, mint a téma „szakértője”, mint autoritás ugyanezt teszem: elmondom, megírom a véleményem, ezzel azon melegében „tudást” termelek. Azt a látszatot keltem, hogy ez „az erotika”. A véleményem megjelenik egy nyilvános médiumban, ezáltal meghatározóbbnak tűnik majd másokénál. Megtehetem, hogy számomra fontosnak ítélt részeket kiemelek, másokat elhallgatok, ezzel könnyen manipulálhatok: elhitethetem, hogy én jobban tudom, mint te, hogy mi is az erotika. Miközben pont az a kérdés foglalkoztat, hogy hogyan tudok kilépni ebből a szerepből és teret adni annak, hogy te, kedves olvasóm, akarj szintén elgondolkodni azon, hogy neked mi az erotika. Nem az erotikáról szóló szövegek kánonját akarom gyarapítani, hanem személyes szeretnék maradni.

„Gizi muzsikában él, / véletlenségből kefél, / fisz helyett fog néha faszt, / másnap elfelejti azt.”

Számomra az erotika alapvetően önmagammal játék. Belőlem indul ki és ide is tér vissza. Lehet, hogy nem több egy gondolatkísérletnél, egy fantáziánál, de az nem változtat az értékén. Nekem fontos. Az erotikát nem lehet normatív sztenderdek alapján megítélni, mérni, osztályozni. Számomra van értéke. Az adott pillanatban. Szólhat fizikai vágyról, esztétikai örömről vagy érzéki tapasztalásról.

Az erotika számomra kapcsolódás. Önmagammal vagy másokkal. Lehet valódi de lehet csupán virtuális is. Nagyon szeretem Feldmár András gondolatát, miszerint az erotika nagyon pozitív energia. „Amikor örülünk egymásnak – írja a Credoban – amikor élvezzük egymás erejét, szépségét, ügyességét, az intellektus sugárzását, távolról vagy közelről, akkor erotikáról van szó. Birkózó férfiak, kart karba öltve sétáló nők, táncoló párok élvezik az érzékiség varázsát. Ennek a szeretetnek nem kell kinyílnia az orgazmust kívánó, genitális szexualitás gyönyörei felé. A gondolkodás, az elmélkedés, a spekulálás, az elme izgalma az egyik legerotikusabb dolog a világon.” De ez mégiscsak Feldmár András erotikája. Az enyém az, ahogyan engem ezzel az idézettel megszólított: szívemből beszélt. Számomra hihetetlenül erotikus élmény a beszélgetés, az együtt gondolkodás. A társammal, partneremmel ez az egyik legfontosabb szál, ami lassan tizennégy éve frissen tartja közöttünk a szexet; hogy mindketten örömünk leljük a világ dolgairól való beszélgetésben, ha inspiráljuk, felizgatjuk egymás agyát.

„… én is égek, szenvedek!”

Az erotikáról való gondolkodás nem csak gyönyörök forrása. Felvet bennem egy sor kérdést, dilemmát is. Azt látom, hogy mindennapi életünkben meglehetősen limitáltak, vagy ambivalensek az erotika megélésének terei, lehetőségei és formái. A nyilvánosságban szomorúan szegényes és leegyszerűsítő kép alakult ki az erotikáról és így a szexuális testről is. Mintha az erotikus kultúra csupán írók, költők, festők, filmrendezők – művészi céllal alkotók sajátja lenne. Vajon ennek hogyan van köze ahhoz, ahogy a zsidó-keresztény kultúrkör szigorú szabályozása alá vonta a szexualitást? Vajon ez azért van ez így, mert olyan kultúrában élünk, amely végső soron nem kapcsol hasznosságot, vagy értéket az önmagáért való gyönyörhöz, örömhöz? Vagy mert az erotika saját minőségén keresztül mélyen az emberi léttel kapcsolatos, nyugtalanító, zavarba ejtő kérdéseket is érint? Vagy mert ha ki mernénk mondani, hogy a testünkön, az érzékeinken keresztül a világot ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg és ez végeredményben ezerféle párhuzamos igazsághoz vezetne, ezáltal az erotika végső soron az egyéni szabadság és ahhoz kötődő felelősség dilemmáját is feszegetné? Mert az erotika nem csupán esztétikai kategória, hanem legalább annyira értelmezendő politikai kontextusban is? Valódi beszélgetőtárs hiányában nem fogom megtudni, hogy te, kedves olvasóm, vajon mit gondolsz, mit érzel: mi az erotika? Te tudod a hétköznapjaidban jól megélni, szabadon, szorongások, kételyek, külső vagy belső korlátozások nélkül az erotikát? Vagy tudod épp ezeket a kulturális és társadalmi normákat izgalmas határsértő szexuális vágyakba, fantáziákba, élményekbe csatornázni, ott megélni?

„Rejtőzködnöm nem lehet”

Azt látom, hogy mintha a prüdéria korunkban újra szárba szökkenne. A FaceBook és más hasonló közösségi oldalak következetesen szűrik és büntetik bárminemű erotikusnak ítélt tartalom megjelenését. Dacára a szexuális forradalmak minden vívmányának a társadalom korlátoz, fegyelmez, büntet és elhallgattat. Számomra sokszor kérdés, hogy hova kerülhetne mindaz, amelyet én az „egészséges hétköznapi erotika” műfaji besorolással illetnék? Azok a tartalmak, amelyek szépség, kreativitás, inspiráció forrásául szolgálnak? Most úgy érzem, hogy jobb híján a tiltott, vagy elítélt, de legalábbis a nagyon vegyes társadalmi megítélésű pornográf műfaji besorolás alá. De így van ez? Engem foglalkoztat a gondolat, mi lenne, ha épp a közösségi médián lenne a helyük; ínycsiklandó receptek, kirándulások fotói, kulturális programajánlók között? Ha több tere lenne játéknak, büntetlen kíváncsiságnak, ha szégyen, bűntudat, szorongás, elnyomás vagy épp siettetés nélkül lehetőségünk lenne az erotikus énünket is táplálni, inspirálni, sőt ezt nyilvánosan megtenni? Érdekelne, hogy ki mit gondol erről. Kik azok, akik megírják személyes véleményüket, vagy arctalanul egy gyors „dislike”-ot nyomnak egy ilyen kérdés után. Lehet-e szerinted, helye bármilyen közösségi médián, nyilvános fórumon személyes hangvételben – nem általánosságban, nem klissékben, de nem is ítélkezőn, beszólogatósan – beszélgetni bármilyen szexuális témáról? Ha nem, szerinted miért nem?

„S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!”

Ahogy azt a munkámban oly sokszor tapasztalom: a szexualitásról való beszélgetés során gyorsan eljutunk az összekapcsolódás, a játékosság, a kreativitás, az inspiráció, a megújulás hiányához és igényéhez. Vagy az örömre való képesség hiányához. A mélyen, őszintén megélhető, de bonyolult, sokszor csak a testen keresztül kommunikálható érzésekhez: félelemhez, fájdalomhoz, dühhöz. A biztonsághoz, sebezhetőséghez. Függőségeinkhez vagy szabadságvágyunkhoz. És ez mindenkivel más. Mindenkinél más. Minden élethelyzetben, szinte minden pillanatban más. Ezért nem megírható, ezért nem átadható. Csak közted és köztem, ha épp létrejön a kapcsolódás. Ha….

A cikket teljes egészében a HVG Pszichológiában tudod elolvasni.

 

Ajánlott irodalom
Michel Foucault: A szexualitás története – A tudás akarása, Budapest, 1999, Atlantisz

Dj Lee’n’gum: Szexkluzív I., II. www.tilosradio.h/hangtár

 

Idézetek sorrendben:

Weöres Sándor: Priapos

Weöres Sándor: A kő és az ember (Amerikai néger spirituál song)

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet