Meglepetés Magazin – szexrovat

Szakított velem a barátom, akivel 2 hónapot voltunk együtt. Ez nem tűnik olyan sok időnek, ám én mégis mintha éveknek éreztem volna. Nem az a fajta mindent elsöprő szenvedélyes szerelem volt… Sokkal inkább egy biztonságot nyújtó kapcsolat, amiben úgy éreztem, hogy szeretve vagyok, nőnek érezhetem magam és vigyáznak rám. Minden jó volt együtt, bár én lassan nyíltam meg. Úgy éreztem, mintha ő kicsit siettetné a dolgokat, és valójában minden az ő tempójában is valósult meg: így az első szex is. Ez szép emlékként maradt meg. Aztán teljesen váratlanul egyszer csak összepakolt és elment. Azt mondta, hogy magát ex barátomhoz hasonlítja, és nem tudja ezt az érzést levetkőzni. És, hogy nem akar engem hátráltatni az utamon. Én pedig csak álltam, és nem tudtam mit érzek. Ő látszólag továbblépett. Én pedig még mindig el vagyok veszve. Miért fáj annyira, hiszen én voltam, aki nem tudta átengedni magát teljesen?

Teljesen megértem, hogy fáj, sőt! Ön lassan, finoman, a biztonságot érezve épp kezdett volna megnyílni, kezdte volna magát átadni ennek a kapcsolatnak, amikor annak minden jelzés nélkül egyszer csak vége szakadt. Ha siettetve érezte magát, az azt jelenti, hogy  többet, vagy hamarabb adott, mint ahogy annak még a saját belső hangjai szerint ideje lett volna? És azután most áll mindezzel egyedül. Ez önmagában is okozhat fájdalmas sérülést. A szakítás váratlansága, a barátja által adott szintén váratlan magyarázatok csak nehezíthetik ennek a helyzetnek a feldolgozását. Az mindig segíthet az érzelmeinket a helyükre tenni, főleg ilyen asszimmetrikus helyzetekben, ha kicsit legalább tudjuk érteni a másikat, a másik érzelmeit – miért lépett pont itt, pont úgy, akárha látszólag irracionálisan is. Én azt gondolnám, hogy most a legfontosabb, hogy tudja gyógyítani ezt a lelki sérülést, hogy ne veszítse el abbéli hitét, hogy bízhat, szerethet, megnyílhat egy másik embernek anélkül, hogy azután váratlan csalódás, sérülés érné. Lehet ennek a történetnek van egy olyan tanulsága is, hogy érdemes még jobban figyelni a saját határaira, saját vágyaira: nem gyorsabban haladni, mint ahogy azt érzi. Nem tudom, hogy van-e realitása a volt barátjával egyszer még beszélgetni úgy, hogy az ő mélyebb érzései is kiderüljenek, hogy ő mit kapott és mit nem kapott meg ebben a kapcsolatban, mitől érezte valójában ennyire sürgetőnek azt a szakítást, hogy egyik napról a másikra össze kellett pakolni és meg sem akarta próbálni – ha valami nem működött  – közös megoldások keresését. És ha ezt tőle már nem is tudja meg, lehet, hogy egy következő kapcsolatban az érzelmeik jobb kommunikációja is fontosabb lesz. Én mindenképp csinálnék magamnak egy ilyen értékelést, hogy a biztonságot, szeretetet hogyan képzelem és ezekből mennyi, amennyit én, magamnak eleve megadva érkezem egy kapcsolatba. És azt is mondanám, hogy hagyja meg magának az elgyászolási időt is. Joga van ahhoz, hogy fájjon, hogy csalódottnak érezze magát.