Szabad egy körre? – Beszélgetések szexről, szabadságról, szerelemről | WMN

„Egész életemben arra vágytam, hogy akarjon velem valaki közös életet építeni. Hogy legyen harmónia, összhang, hogy ne legyen dráma, állandó háború. Hogy működjön valakivel jól az életem. Erre most meg azt érzem, börtönben vagyok. Most már mindig az lesz, hogy fogat mosunk, pizsi és úgy kell szeretkezni?” K.L. – Itt a Szabad egy körre? című sorozat következő része szexről, szabadságról, szerelemről.

Egy sor „hozzávalóról” előző írásaimban már esett szó: szabadságról, a távolságról, a nyitott kapcsolatról, őszinte kommunikációról  vagy, hogy mennyit számít az érett önismeret – vágyaink felismerése és felvállalásuk képessége. Most egy újabb lehetetlen vállalkozásra adnám a fejem, hogy elkapjak a vágyból valamit, valami  nehezen szavakba foglalhatót. Előre szólok: nem lesz „szakértői vélemény”, nincsenek kész válaszok!

 

Ne repüljön el a kismadár!

Azt sejtem, hogy nem én vagyok az egyedüli nő, aki azt éli meg, hogy a vágy sokszor egészen apró finomságokon áll vagy bukik. Minden jól megy egy darabig, amikor megérzek egy oda nem illő szagot (ó jaj, ifjúságok tánciskolái, büdösszájú fiatal férfiak!), vagy eszembe jut valami oda nem illő gondolat, ami aztán nem hagy nyugodni, megmoccan a gyerek a másik szobában, vagy elkezd zavarni, hogy nincs legyantázva a lábam. De lehetnek olyan nüanszok is, amelyek nem feltétlenül a körülmények vagy a külsőm és vonzerőm feletti értelmetlen aggodalmakból fakadnak: nem úgy ér hozzám a másik, ahogy az épp akkor jólesne, mond vagy csinál valamit, amitől az egész pillanat egyszerűen szilánkjaira hullik; hirtelen minden idegen és nem értem mit keresek én itt pucéran ebben a helyzetben.  (Egy nagyon hasonló, komplex fizikai-lelki-mentális történésünknél, a szülésnél, ezt hívják háborítatlan szülésnek; ha ezeket a zavaró feltételeket lehetőség szerint ki tudjuk zárni). Ezek az érzések egy tartós kapcsolaton belül is rám törhetnek. Van olyan, hogy egy mélyen, erősen áramló módosult tudatállapot a szeretkezésünk, de olyan is van, hogy a közös pillanat valójában végtelenül törékeny. Mint amikor a teraszodra szállt rigót figyeled; egy kicsit is nagyobb mozdulat, és huss, elszáll. Én sokáig nem tudtam ezekhez az „izékhez” „jól” viszonyulni. Vagy megpróbáltam nem tudomást venni róluk, vagy lefagytam, vagy zavarba jöttem és kimenekültem a helyzetből. Legtöbbször azt éreztem, velem van a baj. Nem kellene ilyen apróságokon fennakadni, bah, a filmeken sincs sosem szó arról, hogy bocs, most nekem nagyon kell pisilni, hiába csókolózunk ilyen hevesen. Aztán elkezdtem ezekre a jelekre figyelni és megérteni, hogy mikor melyikhez hogyan érdemes viszonyulnom, ahhoz, hogy én (!) jól érezzem magam. Lassan megértettem, hogy ilyen hülyeségeket is lehet nyíltan kommunikálni, mint ahogy lehet megállni, irányt váltani. Sokkal inkább, mint eljátszani egy hamis jelenetet. Végül is emberek vagyunk, még szex közben is! El sem tudom mondani milyen felszabadító volt, amikor először kezdtem eltérni egy kialakulni látszó forgatókönyvtől, csak mert éppen úgy éreztem, hogy így esne most jól.

 

Psszt! Ne mondd el, mi lesz!

„Ha ott lóg a levegőben, hogy ma este szexelni fogunk, csak mert tudom, hogy neki mindig áll, mindig akarja, nekem már attól elmegy a kedvem. Mindig biztosra akar menni, de nekem meg pont a kiszámíthatatlanságra, a spontaneitásra van szükségem.” Rita

Az évek során felismertem, hogy mennyire vágyölő tud lenni a nyilvánvalóság. Sokszor veszem észre, hogy például szerelmem „készen kapott” teste például kevés ahhoz, hogy önmagában erotikus vágyat ébresszen. Ha hever előttem egy pucér férfi vagy nő, attól még nem feltétlenül esem eksztázisba. Na persze, ezt helyzete válogatja… ha a „tálalás” eltér a megszokottól, nem a szokásos hálószoba, a szokásos szereplőkkel, akkor lehet más a férfiú fekvése. Az viszont biztos kell a vágyaim felébredéséhez, hogy a legcsekélyebb mértékig se érezzem azt, hogy valamilyen forgatókönyv szerint haladunk, hogy bármiféle szerepben vagyunk. Zárójelben jegyzem meg, hogy egy egyéjszakás kalandban éppolyan bénítóan hathat, ha egyszerre csak nem egymásra és magunkra figyelünk, hanem automatikusan – sokszor akár totál reflektálatlanul- valami séma szerint kezdünk el egymás testén ügyködni.

Na, de mi van olyankor, ha az én férfim viszont éppen hogy boldogan beérné azzal, hogy pont a szokásos hitvesi ágyban végre pucéran láthatna? Itt jön a dolog nehezebbik része: hogy lehet összehangolni két, látszólag egymásnak ellentmondó működést? Akinek inge, csak az vegye magára, és írja meg, de izibe! Mert biztos, hogy sok apró trükkön, praktikus kis ötleten is sok múlhat. Mint a négygyerekes anya története, aki a negyedik gyereke után bejelentette a férjének, hogy köszöni, neki nincsen több szexuális vágya. Van neki a gyerekeitől elég szeretet, kreativitás, intimitás az életében, ellesz ő már ezekkel jól férfi nélkül is. Az ő egyszeri szerelmetes férje azonban nem hagyta annyiban a dolgot, egy nekibúsult éjszaka után azzal az ötlettel állt elő, hogy hát ha mégis, bármikor a nap folyamán lenne az ő feleségében egy icicpici vágyféleség, ugyan küldjön már neki csak egy rövidke sms-t azzal a szöveggel, hogy MOST!. És így is tettek. És szépen elkezdett közöttük felépülni egy titkos beszélgetése a vágynak, ami aztán tovább nőtte magát és a szerelmi életükbe új izgalom költözött.

 

Beszélni vagy nem beszélni

 „Egy csomó dologról fantáziálok, de ahogy erről elkezdünk a pasimmal is beszélgetni, hogy mi lenne, ha elcsábítanánk ezt vagy azt a barátnőmet, mittudomén, akkor hirtelen minden illúziórombolón valóságos lesz. Az már egyáltalán nem szexi.” Kata

Nahát egy másik központi kérdés: hogyan jussunk valaha is közös nevezőre, ha nem beszélünk róla? De mennyit „reflektálunk”, agyalunk, beszélgetünk, „metázunk” és mennyiszer csak egyszerűen hagyjuk, hogy menjen a flow, vezessen a testünk, a kémia? Mitől függ, hogy a vágyainkról szóló beszélgetés szuper izgató vagy épp ellenkezőleg? Hol van a határ a fantázia és a megvalósulásra szomjazó vágyaink között? Szerintem ez utóbbbi kettőt mindenképp érdemes szétválasztani. A fantázia és az arról való beszélgetés pontosan azt szolgálja, és nem többet, ami: egy fűszert, egy izgató szálat kettőnk viszonyában. Nekem nagyon izgalmas a gyerekem apjával olyan beszélgetéseinket megélni, amikor a hosszú évek együttléte során egymástól eltérő vágyainkat kezdjük el felfedezni és próbáljuk azokat egymással megosztani. A hogyanon nagy hangsúly van. Ha mindezt tudjuk egymásra hangoltan, pucér fizikai közelségben tenni, az nagyon inspiráló és izgalmas, újfajta intimitást tud közöttünk teremteni. Talán pont azért, mert olyan területekre tévedünk, amelyek újra ismeretlenek mindkettőnk számára. Vannak benne félelmeink is, hiszen nem tudhatom, hogyan reagál a másik. De amitől izgalmas, az a kíváncsiság: a másik – akiről azt hittem, hogy úgy ismerem, mint a tenyerem-  megismerése iránti vágy. Mintha újra első-randiznánk. És eközben van egy olyan szál is, hogy én, aki pont azt nyomom, hogy mennyire fontos beszélni a szexről, egyre többet kapom magam azon, hogy ne, most nem akarok erről beszélni! Inkább hagyjuk, hogy legyen, történjen, hagyjam, hogy a testem, a pillanatnyi ötleteim vezessenek. Szívesen rúgok fel minden előre betervezett feladatot, munkát, tennivalót valami jó kis kiszámíthatatlan történés kedvéért. Egyre inkább érzem azt is, hogy szükségem van arra, hogy a megszokottakon túl legyen közöttünk mindig valami új fizikai típusú kapcsolat, legyenek új közös tevékenységeink. Izgat együtt új területekre menni, együtt kipróbálni új sportokat, táncot, mozgást, bármit és nem kevéssé olyan dolgokat, amelyek akár kívül esnek komfortzónánkon. Nekem például ezek kellenek a megújuláshoz.

 

Ismerj meg!

„De a pasim nem így működik! Én olyan vagyok mint egy labirintus, mint egy hullám, neki meg csak áll, mint a cövek! Velem a baj, én vagyok a dolgok kerékkötője. Mondta, hogy találjam ki, ő itt van és vár!” Zsuzsa

Te azt mondod, itt vársz álló farokkal, én azt mondom: „oké, ennek örülök, de legyél rám is kíváncsi! Ismerj meg, ha nem csak megdugni akarsz, de azt is, hogy zamatos, érett, lédús, vággyal teli testemet adhassam. Hogy álljon rád a pinám. Pont úgy, mint amikor egy új programnyelvet akarsz megfejteni, egy új fogást keresel a sziklán vagy mikor a búvárpalack beállítását akarod megérteni!” Nekem egy egész könyv megírása kevés lenne, hogy megértsem mennyi finomság és bonyolultság van abban, ahogy a vágy dinamikái működnek kettőnk között. Ez szerintem a legizgibb intellektuális kihívás valaha. Ha a te vágyad akaratlanul is leblokkolja az enyémet, ha úgy érzem nem figyelsz jól, vagy nekem nincs hozzádférésem, vagy csak simán nem vagyunk szinkronban. A vágyról egyezkedni nem lehet. Hogy a szex jó legyen, ahhoz a figyelemnek és az önzőségnek kell egy valami furcsa, bonyolult elegyet képeznie. Azt mondja nekem reggel a gyerekem mikor arról beszélünk, hogy menjünk-e evezni a hétvégén: „Nehéz lehet neked anya: te ezt szeretnéd, apa meg egyből azt mondja, hogy neki ahhoz nincs kedve.” Hát nem működik ez másképp a szexben sem. Hagyni elég teret, időt, hogy az én vágyam megszülessen és abba a tiéd is megérkezhessen. Nem lehet-e, hogy túlságosan is nagy luxus a hétköznapoktól akarni elvárni ezt? Vagy lehet valami egészen lelazult tudatállapotot létrehozni, ami a hétköznapokat tenné kevésbé korlátozóvá? Nem lehet, hogy tényleg csak úgy kellene működnünk, mint a gyerekeknek, akiket a pillanatnyi vágyaik, ötleteik vezérelnek? Hogy akár egy teljesen hétköznapi szeretkezésben is ki lehet bontakoztatni a kreativitásunkat, szabadjára engedni a fantáziánkat? Vagy ha nem olyan az a hét, mert hullafáradtak vagyunk, akkor meg nem kötelező szexelni, lehet egészségügy maszturbálni vagy pucéran egymás társaságában regényt olvasni.

Van egy szavuk a hollandoknak, kweesten, amit úgy lehetne magyarra fordítani, hogy „éjjel a babájához jár”. Arra a néphagyományra utal, miszerint a legény az éj leple alatt a hálószoba ablakon át beszökik mennyaszonyához és az ágyára ülve napkeltéig beszélget vele. A hivatalos verzió szerint fontos elem, hogy nem szexuális céllal, de nyilván nehéz elképzelni egy ilyen látogatást erotikus töltet nélkül. Ami nekem megtetszett ebből, az pont az, hogy lett erre egy szavuk. Valamire, ami valójában igen nehezen leírható, megfogható. Hogy mi is történik ott a hálószobában, még a házassági szex kötelező koreográfiája előtt, a társadalmi kontrollon kívül, ahol két ember próbálja megismerni egymást. Egy bonyolult tánc, amiben megpróbáljuk a vágyainkat a magunk és a másik számára megfoghatóvá tenni.