„…amikor a nőket olyan kedélyállapotba, mesterkéltségbe, olyan sémákba kényszerítik, amelyeknek a szépség és a viselkedés egyedülálló ideáljához kell idomulni, akkor lebéklyózzák testüket, lelküket is, többé nem szabadok.
Az ösztönös pszichében a test érzékelőként, információs hálózatként, a kommunikációs – szív és érrendszeri, légzési, csontrendszeri, vegetatív, s érzelmi, intuitív – rendszerek milliárdjainak hírvivőjeként szerepel. Az imágóvilágban a test erős szállítóeszköz, velünk élő szellem, az élet önálló liturgiája.

A mesékben emberfeletti tulajdonságokkal és képességekkel felruházott mágikus tárgyként jelenik meg a test, amelyeknek két pár füle van, az egyik a mindennapi világ, a másik a lélek hangjainak meghallását szolgálja; két pár szeme van, az egyik a megszokott látást, a másik a távolbalátást biztosítja; kétféle ereje van, az egyik az izmoké, a másik a lélek legyőzhetetlen ereje…
A test soknyelvű lény. Színén és hőmérsékletén, a felismerés pírján, a szeretet izzásán, a fájdalom hamuján, az izgalom forróságán, a közömbösség hidegén át beszél.
A test emlékezik, a csontok, az ízületek emlékeznek, még a kisujj is emlékezik. Az emlékezet magukban a sejtekben raktározódik képek és érzések formájában. A test olyan, mint a vízzel telt szivacs; bárhol megnyomjuk, megcsavarjuk, sőt, ha csak finoman hozzáérünk, emlékezet árad belőle.
Ha a csodálatosnál kevesebbre értékeljük a testet, ha ennél szűkebb helyre zárjuk, akkor arra kényszerítjük, hogy az őt megillető szellem és forma nélkül éljen, megtagadjuk tőle az ujjongás jogát. Azt gondolni, hogy csúnya vagy elfogadhatatlan, csak mert szépsége nem a legfrissebb divat szerint való, mélyen sérti az ősi természethez tartozó természetes örömöt.

(…)
Minden nőnek (és férfinak…) joga van ahhoz, hogy örömét lelje a világot elárasztó sokféle szépségben. Ha csak egyfélét helyezünk előtérbe, akkor mintegy elsiklunk a természet mellett. Nem csak egyféle énekesmadár van, egyféle fenyőfa, egyetlenfajta farkas. Nem lehetségesek egyforma kisbabák, egyforma férfiak, egyforma nők. Nem lehetségesek egyforma mellek, egyforma derekak, egyforma bőrök.

Ha meghiúsul az, hogy egy nő ösztönösen elfogadja természetes testét, akkor magabiztossága vész el. Nem tud szabadulni attól a dilemmától, hogy ő jó vagy sem és önértékét arra alapozza, hogy milyen a külseje, s nem arra, hogy ki ő valójában. Minden energiáját felemészti az aggódás, hogy mennyit eszik, folyton a mérlegen áll és mértéket vesz magáról. Ez állandó foglalatossága, átszínezi minden tevékenységét, terveit, várakozásait. Az ösztön világában elképzelhetetlen, hogy egy nőt ennyire foglalkoztasson a megjelenése.

Sok nőben lakozik belül egy „éhes”. De nem arra éhes, hogy bizonyos termetű, alakú vagy magasságú legyen, nem arra áhítozik, hogy a sztereotípiába illeszkedhessen, a nők arra éhesek, hogy az őket körülvevő kultúra elismerje őket. A belül lévő „éhes” arra vágyik, hogy tisztelettel bánjanak vele, hogy elfogadják, és a legkevésbé sem arra, hogy sztereotípnek tekintsék. Ha van is benn egy „szabadulni vágyó asszony”, akkor ő azért sikoltozik, hogy ne vetítsen tiszteletlenül többé senki semmit testére, arcára, életkorára.”