Szabad egy körre? – Beszélgetések szexről, szabadságról, szerelemről | WMN

Hallgatás. Éveken át. Miért olyan nehéz jelezni egymás felé bizonyos érzéseinket? Miért nehéz kimondani egy nemet, egy igent? Miért tartunk annyira attól, hogy megbántjuk a másikat, ha őszintén elmondjuk, mire vágyunk? Vagy, hogy mire nem vágyunk? Itt a Szabad egy körre? című sorozat következő része szexről, szabadságról, szerelemről.

 

Biciklizünk haza az iskolából. A gyerekek beszélgetnek. „Én vagyok ugye a legjobb barátod?” – kérdezi az egyik osztálytársa a fiamat. „Nem – mondja a gyerekem a legtermészetesebb módon –  ne haragudj, tudod, Timo a legjobb barátom, őt már azóta ismerem, hogy ideköltözünk.” Azon gondolkodtam, hogy vajon én tudnám-e ilyen magától értetődő könnyedséggel megmondani valakinek, hogy nem őt szeretem a legjobban. És, hogy mennyiszer hallom, hogy nem akartam neki megmondani, hogy így nekem nem jó, hogy fáj, hogy kicsit lehetne ügyesebb, és így tovább – mert, hogy nem akartam megbántani. Inkább hallgatok, tipródom, majd csak lesz valahogy…

 

Mindent vagy semmit – egy hazugság volt az életünk…

„Az anyám éveken át tűrt. Sosem emelte fel a szavát, nem szólt, amikor az apám becsukta maga mögött az ajtót. Tudta, hogy hova megy, éveken át voltak mindenféle viszonyai. Egyszer elszakadt a cérna. Összepakolt és elment. És a válással mindannyiunk élete szétesett. Azt a mintát adta, hogy magadat teljesen áldozd fel a családodért, nyomd el a vágyaidat. Egyszer vállalta fel magát és annak valóban katasztrofális következményei lettek. Ez végképp megerősítette bennem, ha felvállalod az érzéseid, az veszélyes. Lassan tíz éve vagyok egy önismereti folyamatban, amiben azt keresem, hogy hogyan tudnám jól felvállalni magam. Mindenféle helyzetben: a családommal, a pasimmal, a főnökömmel. Egyszerű dolgokról beszélek: Ezt szeretném csinálni! Vagy, hogy nem, köszönöm, ezt én nem akarom.” Magda

Szerintem mindannyiunkban ott küzd a szüleinknek, az iskolának, a társadalom vélt vagy valós normáinak megfelelni akaró „jógyerek” és a kíváncsi, szabad, a világot és önmagát folyton felfedezni vágyó ösztönös ember. Engem az foglalkoztat, hogy ez a kettő mikor eredményez egy felnőtt ember életében konfliktusokat. Miért olyan nehéz egyszerre szabadnak maradnunk és a környezetünk normáit is a maguk helyén kezelni?

A felvállalás félelmetes: megítélnek, megszégyenítenek, megszólnak. Ki kellene állnom magamért. De hogy álljak ki, ha magam sem hiszem el, hogy jogom van vágyni, szeretni, kíváncsinak lenni, és rosszul érezni magam: gyengének, bizonytalannak lenni?

Mintha egy csomó érzésünk, különösen a szélsőséges vagy ambivalens érzéseink, mint ahogy a fájdalom, kétség, gyengeség, düh, harag felvállalása sokunknak problémát jelentene. Mintha gyerekkorunkban sokunkat nem tanítottak volna meg a szüleink konfliktusok, érzelmileg bonyolult helyzetek, a fájdalmak, a frusztrációk kezelésére. Mintha ezek felvállalása sokunk gyerekkorában az alapvető biztonságunkat fenyegette volna. Ha sírok, mert fáj, de erre azt mondják a felnőttek, hogy hiszti, annak az üzenete, hogy nincs jogom ehhez az érzéshez. De nem másabb az örömhöz, a gyönyörhöz, a játékhoz, az értelmetlen, öncélú bolondsághoz való jogunk is. Hogy lehessen nem-fegyelmezetten nem-viselkedni. Mintha oly sokan nevelődtünk volna ellentmondásos üzenetek és minták között. Ha viszont úgy érzem, nincs jogom felvállalni az érzéseimet, akkor el fogom őket fojtani. Hallgatni, tűrni fogok.

Mintha a mi kultúránkban a tűrésnek lenne valami kiemelt értéke.

Úgy csinálunk, mintha

Miközben a tűrés nem tűnik olyan fenntartható modellnek, legyen bár oly nagy hagyománya. Mintha mindenki, aki ezt utat választja, kuktafedőkön gubbasztana, várva, hogy az mikor robban. És igen, ezek a kukták általában óramű pontossággal fel is robbannak. Válás, traumák, boldogtalan gyerekek és felnőttek járnak nyomukban. Mintha nem lenne épp elég feladat a bennünk munkáló zabolátlan vágyat megismerni, elfogadni és megtanulni vele együtt élni!

Mert jogom van az érzéseimhez, jogom van a vágyaimhoz.

„Megy egy film a mozikban, a Teljesen idegenek. Arról szól, hogy magánéletünk hordozója, a telefon lebuktat mindenkit. Értetlenül állok ezelőtt: miért  ne lennének, lehetnének az embernek titkai? Miért kellene teljesen nyitott könyvnek lennie bárki előtt? Tényleg ez az odaadás, vagy az egység, akár az őszinte kapcsolat alappillére? Én komolyan azt gondolom, hogy nem nézek bele egy telefonba, egy véletlenül nyitva hagyott gépbe. Mert nem. Mert amikor még voltak, nem bontottam ki a nem nekem szóló leveleket. Szerintem az elvárásokkal meg az erkölccsel van a baj. Valaki az exével levelezik, valaki FB erotikus leveleket vált, valakinek szeretője van, és valaki homoszexuális. Ezek a lebukások. Ezeket kell titokban tartani, emiatt kell szégyenkezni, ezek miatt törnek ki a konfliktusok, lesznek a veszekedések, a szakítások. Míg rejtve voltak, az élet simán ment tovább. Mikor napvilágra kerültek szétzúztak mindent. Egy felnőtt társaságban mindenkinek van “titkolnivalója”. És ez csak attól van, hogy az erkölcs nem ott húzza meg az elviselhetőség, a normalitás határait ahol azok valójában vannak. És mert ezek nem legális dolgok, nem beszél róluk senki.” Juli

Jogom van a titkaimhoz is

De mi kell ahhoz, hogy az erkölcs, a normák megváltozzanak? Tőlem sokan kérdezik, hogy mi miért élünk nyitott házasságban és hogyan alakultak ebben a közös szabályaink. Ez nem jött automatikusan. Sokat tanultunk. Hosszú úton át jutottunk mindketten idáig. Mi is kipróbáltuk a hazugságot, saját vágyaink elfojtását, próbáltunk megfelelni és támasztottunk elvárásokat. Az én esetemben „logikus” út vezetett idáig. Gyerekkoromban túl sok titok és hazugság volt. Olyan titkok, amelyek megmérgezték az életemet és amikor fény derült rájuk, akkor pedig egyszerűen szétesett minden; a családunk, az életünk, a gyerekkorom. Odalett a biztonságnak még az illúziója is. Olyan titkok voltak ezek, amelyektől harminc évig tartott elválni, és ki tudja mennyi ideig tart végleg meggyógyulni. Én aztán felnőttként úgy döntöttem, hogy ettől a stressztől mentesen, bizalomban, biztonságban, de nem a valóságot elfedve szeretnék élni. Számomra ezért felszabadító érzés, hogy a bűntudatnak nincs többé helye az életemben. Helyére a jó felelősség és a közösen kialakított szabályok léptek. És ez nem jelenti azt hogy ne lenne magánszféránk, hogy ne lennének olyan dolgok, amelyeket nem akarunk egymással megosztani. És még azt sem jelenti, hogy ez mindig olyan könnyen járható  út.
Nyilván minden egyszerűbb lenne, ha nem viszonyulnánk épp a szexhez, az erotikához ennyire ellentmondásosan. Mégis azt gondolom, hogy a felvállalás nem feltétlenül a szexes dolgokkal kezdődik. Minden apró lépésekből áll össze. Először csak kicsiben: hogyan tudom a magam számára is a legegyszerűbb érzéseket, vágyakat megfogalmazni? Hogyan tudom ezt őszintén a másik felé  kommunikálni? Nem kerülőúton, nem általánosítva, hanem egyszerűen, a magam nevében elmondva. “Most azért be vagyok szarva! Ettől most totál zavarba jöttem! Én nem tudom megcsinálni, segítenél? Félek! Ez most rosszul esett! Totál elbizonytalanodtam. Én most nem erre, hanem igazából egy jó …. -ra vágynék! Szeretném, ha megölelnél! Nekem most ….-re van szükségem! Ne haragudj, nem akartalak megbántani! Bocs, hibáztam!” – Legyen az pucéran vagy felöltözve, intim vagy hivatalos helyzetben, férfiként vagy nőként, te hányszor nem mondod ki ezeket a mondatokat?