(…) korántsem meglepő, hogy mikor az ezredforduló környékén a szeméremszőrzet eltávolításával kapcsolatos norma uralkodóvá válik, megindul az ezzel kapcsolatos reflexió – elsősorban a feminista kritika és a társadalmi nemi tanulmányok fogalmaznak meg ellenérveket. Érdekes, hogy tudomásom szerint a láb és a hónalj szőrtelenítése korábban nem okozott ilyen méretű felháborodást; ennek oka valószínűleg a test nyilvános és intim részei közötti különbség, amelynek határa a ruhadivattal változik. Hosszabb, szinte földig érő ruha esetében már a boka is intim testrész, majd a szoknyák rövidebbé válásával a térd veszi át ezt a szerepet. A női ruhák felületének csökkenése ugyanis magával hozta azt, hogy egyre többet láttatnak a test – Mary Douglas által is szóvá tett – felületéből, vagyis az intimitást, a titkot asszociáló testrészletek minőséget váltanak és nyilvánosan is láthatóvá válnak. Márpedig ha nyilvánosak, akkor másfajta szabályozás hatálya alá esnek, egyre hangsúlyosabbá válik az ún. civilizatorikus beavatkozás gondolata a „természettel” és a „természetessel” szemben. Ebben az értelemben persze a szavak jelentést váltanak: minimum Norbert Eliasnak a civilizáció folyamatáról szóló fejtegetései óta tudjuk, hogy a „természetes” történetileg változó jószág. Nyilván lehetne érvelni nagyobb társaságban is a kézzel evés, az orrturkálás, a böfögés, a köpködés stb. létjogosultságáról, ám a nyugati világban bizonyos mentalitástörténeti kontigenciák miatt a fenti tevékenységek kiszorultak a legitim társadalmi kommunikáció területéről. Ezért eszünk evőeszközökkel, fújjuk az orrunkat – egyre inkább papír – zsebkendőbe; ez nem történeti szükségszerűség, másképpen is történhetett volna, mégis a nyugati civilizáció ezeknek az affektusoknak az ellenőrzését tette meg öntudata alapjának.

A bundátlan Vénusz: a női testszőrzet biopolitikai mítoszai és az “eszményi test” politikai gazdaságtana, 2. rész