Hogyan billenthetjük ki gyengéden a kapcsolatot az egyensúlyából?  – kérdezi Esther Perel, Szeretkezés fogságban című könyvében. Valójában a bizonytalanság része a a kapcsolatainknak, csak szeretnénk azt gondolni, hogy minden lehet változatlan. A kapcsolattól várni a teljes biztonságot szerintem önámítás, illúzió. “A keleti filozófusok már régóta tudják, hogy a múlandóság az egyetlen folytonos dolog az életünkben. Tekintettel az élet múlékony jellegére és állandó körforgására, nem kevés arroganciára vall az a meggyőződésünk, hogy kapcsolataink változatlanok maradhatnak és a biztonság állandó. Egy bölcs mondás így fogalmaz: “Ha meg akarod nevettetni Istent, meséld el neki a terveidet.” Mégis vak hittel törünk előre. A modern világ lojális polgáraiként hiszünk saját mindenhatóságunkban.”

Nyitott kapcsolatban

Tőlem gyakran kérdezik, hogy mit jelent nyitott házasságban élni. Látom, hogy ez másokat is foglalkoztat. Olyankor próbálom elmagyarázni, hogy mi nem egy kategóriát próbálunk magunkénak érezni, hanem magunkat tartjuk nyitottnak, őszintének elsősorban azzal a ténnyel kapcsolatban, amiről fentebb Esther Perel ír. Hogy nem vagyunk képesek megmondani, hogy mit hoz a holnap, hogy nem üt-e el a villamos, diagnosztizálnak rákkal vagy szeretek bele az egyik kollégámba. Ezt megpróbálhatom megígérni, vagy vállalhatom azt, hogy igyekszem ezeknek a dolgoknak a bekövetkezését lehetőség szerint elkerülni, vagy megakadályozni. De ez atttól még nem változtatna azon a tényen, hogy ez az ígéret valójában teljességgel életszerűtlen lenne. Ehelyett mi azt a “fogadalmat” tettük, hogy megpróbálunk megtanulni “jól” úszni, ahelyett, hogy egy úszógumival a derekunkon ülnénk a parton, vágyakozón bámulva a folyó sodrását. És ez egyáltalán nem teszi könnyebbé az életünket. Mert a folyónak valóban van sodrása, ereje. És a folyóban úszás kockázatos. De az élet maga kockázatos, mégha úgyis csinálunk, mintha nem lenne az. Ha úgy csinálunk, mintha nem lenne folyó. Mi minden egyes nap azt gyakoroljuk, hogyan lehet megtalálni egymás kezét, hogyan lehet együtt úszni, vagy közösen homokpadot keresni, ahol megpihenhetünk.

A mi kapcsolatunk szerelmi kapcsolat. Ez fontos  motiváció. Tizenkét éve tart. Ezzel együtt nem mindig honeymoon. Mindig is voltak benne lentek és fentek, kihívásokkal teli és csendesebb időszakok. Nálunk is el-elhangzik az a kérdés: ‘Anya, már megint veszekedtek?’.  Viszont alapvetően mindketten egyértelműen motiváltak voltunk és maradtunk a kapcsolat mindenáron történő fenntartása helyett egy olyan minőség megőrzésében, ami mindig hűen tükrözi mindkettőnk aktuális vágyát, akaratát. A mi életünkben ez azzal is jár, hogy a kapcsolattal, egymással való foglalkozás gyakran más dolgok ellenében is prioritást élvez, ami szintén jelent nehézséget, felvállalást, vagy válhat konfliktusok forrásává, egymással vagy a külvilággal. Nekünk egyformán fontos a biztonság, a jó keretek és a vágy, a szabadság, az élet izgalmai.

Mi így éljük az életünket, így gondolkodunk a kapcsolatunkról. Ez a mi döntésünk.

Ahogy Esther Perel írja, a mi esetünkben mindkettőnknek ugyanúgy fontos, hogy a biztonság és lojalitás mellett az évek múlásával is meg tudjuk őrizni egyéni szabadságunkat és autonómiánkat. Ezért viszont fel kell vállalnunk a szűkebb és tágabb környezetünk, és saját magunk előtt is, hogy mi úgy élünk, ahogy. Sokszor nem illünk semmilyen ideális modellbe.

• veszekszünk, vitatkozunk, néha még verekszünk is (de jól is esik!)
• van, hogy utáljuk egymást és ezt nem titkoljuk el
• ha úgy érezzük, most levegőre van szükségem, akkor ellépünk egymás mellől – igen, elutazunk, akár hónapokra is – olyankor a másik neveli a közös gyereket
• és van, amikor a gyerekünk utazik el, hogy heteket lehessünk kettesben, hogy legyen időnk újra egymásra találni a hétköznapoktól független minőségben (örök hála érte a nagyszülők segítségének)
• és igen, itt jön a tabu rész – megengedjük magunknak és egymásnak, hogy legyen a másiktól független intim életünk. Vágyaink, erotikánk, flörtjeink, kalandjaink. Nem akarjuk a kontrollt a másik életének minden pillanatára kiterjeszteni. És igen, van, hogy ez nekünk is nehéz. Mert nem elidegenedett, egymás iránt érdektelen párjai vagyunk egymásnak. Ismerjük a féltékenységet, a gyomortáji szorítást (innentől a magam nevében beszélve), a bizonytalanságot, szorongást, amit a szabadságnak ez a megélése szintén magában hordoz. Ahogy ismerjük azt az erőt is, amit a másik vágya, flörtje, izgalma, kalandja, sikere, hódítása, gyönyöre visszatáplál a saját jól-létünkün keresztül a mi közös kapcsolatunkba. Egyik érzést sem lehet elrejteni, vagy eltagadni, de tudjuk, hogy mekkora különbség valamit azért megosztani a másikkal, mert meg akarom osztani és nem azért, mert kell.

Azért élünk így, mert ösztönösen felismertük, hogy mindkettőnknek erre van szüksége. Olyanok a személyiségeink, hogy ki tudott alakulni az ezt a rendszert fenntartani képes dinamika kettőnk között. A közel és távol folyamatos játéka. Erő van benne, ami azt is jelenti, hogy időnként az erőink egymásnak feszülnek, de ez a kulcsa a szerelmünk életben maradásának is.  Eltelt közös tizenkét év, de még tudjuk egymást látni. Tudjuk tisztelni egymást. Mindig teremtődik annyi távolság közöttünk, hogy láthassuk a másikban a nőt, a férfit. Akarjuk magunkban is látni a nőt, a férfit. Keressük, hogy mi kell ahhoz, hogy ez így legyen. Van, hogy a jó fodrász, sport, saját magánidők, hobbik, külső ingerek is kellenek, hogy ne hagyjuk el magunkat. És tiszteljük önmagunkat is. Figyelünk a saját határainkra. Ha kell, ellépünk a közös élettől. Merünk ellépni. Ennek nyilván szintén megvan a maga történeti előzménye, mennyi munka, mennyi történés van abban, hogy egyedül is stabilak tudunk lenni, a sok kölcsönös függőség ellenére meg tudunk állni a saját lábunkon bármikor, ha kell. És, ha nem, akkor ezzel is foglalkozunk. Igen, az elmúlt években én is kértem külső segítséget is, ciki, nem ciki, gyenge voltam, nem láttam jól, volt úgy is, hogy nem tudtunk valamit egyedül megoldani.

Ezek nem jöttek automatikusan. Sokat tanultunk. Hosszú úton át jutottunk mindketten idáig. Kipróbáltuk a hazugságot, saját vágyaink elfojtását, próbáltunk megfelelni és támasztottunk elvárásokat. Felszabadító érzés például, ha a bűntudat ki van iktatva az életedből és helyére a jó felelősség és a közösen kialakított szabályok lépnek. Mi úgy érezzük, hogy ezzel mintha kicsit jobban tudnánk oldani a magányosságunkat, hogy nem vagyunk egyedül a kapcsolatban.

Nincs senkinek fix helye az ebédlőasztalnál. Talán a gyerekünknek egyedül. Ő mindig asztal végén szeret ülni. De sokszor alszunk összevissza, mikor csak a párna közös, és az ágy pont nem, mert egy a kanapén egyedül töltött éjszaka teremti meg a szükséges távolságot a hétköznapi rutinoktól.

Elgondolkodtatott az a Proust-tól idézett gondolat, miszerint a felfedezés igazi kalandja nem abban áll, hogy új tájakat fedezünk fel, hanem, hogy új szemmel nézünk körül…

Mi is azzal próbálunk zsonglőrködni, hogy hogyan teremtsük meg különféle eszközökkel annak a feltételeit, hogy tudjuk a felfedezés izgalmát egymással kapcsolatban megőrizni. Hogy az élet hétköznapi aspektusai, amelyek hozzáláncolnak a realitásokhoz, ne akadályozzák meg a transzcendens élmények lehetőségét. De ez nem megy anélkül, hogy ezzel ne foglalkoznánk, ezért adott esetben ne dolgoznánk, vagy ne vállalnánk kockázatot.

De így tudjuk megélni azt az élményt is, amiről Perel ír: “…ha a bizonytalanság minden kapcsolat elidegeníthetetlen része, hasonlóképpen a titokzatosság is az. (csak erről valahogy leszokunk időközben – szerk.). Sok terápiába jelentkező pár tagjai úgy vélik, hogy mindent tudnak a partnerükről , amit csak tudni lehet. Próbálok rávilágítani, hogy valójában milyen keveset tudnak a másikról, és arra ösztönzöm őket, hogy nyerjék vissza a kíváncsiságukat, és merjenek a másikat eltorlaszoló barikádok mögé nézni.”

“Valójában soha nem ismerjük a partnerünket olyan jól, mint ahogy azt gondolnánk. Az előreláthatóság még a legunalmasabb házasságokban is csak illúzió. Az állandóság iránti igényünk korlátoz abban, hogy milyen mélységben vagyunk hajlandóak megismerni a melletünk élő embert. Arra törekszünk, hogy partnerünk megfeleljen annak a képnek, amely gyakran a saját képzeletünk szülötte, és amely a saját szükségleteinkhez illeszkedik. Azt látjuk, amit látni akarunk és parterünk is ugyanezt teszi. És bármilyen sajnálatos, azt kell mondanom, mindkét oldalon veszteség ér bennünket: nemcsak a szenvedély tűnik el az életünkből, de a biztonságot sem igazán éljük meg. Ennek a mesterségesen létrehozott egyensúlynak a sérülékenysége akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a partnerünk áthágja a közös mesterkedéssel létrehozott szabályokat, és személyisége autentikus részeit hozza be a kapcsolatba.”

És ez amennyire ijesztő, annyira lehetőség is arra, hogy felébredve éljük az életünket.