Esther Perel Szeretkezés fogságban (Mating in captivity) című könyvéből kezdem el összegyűjteni azokat a gondolatokat, amelyekkel rezonál, amit magam és klienseim életében tapasztalok és amelyek engem is továbbgondolásra, írásra inspirálnak.

Esther Perel belga származású pszichoterapeuta, nyolc nyelven beszél, New Yorkban él. Húsz év terápiás gyakorlata során számtalan kultúrával, történettel találkozott. Akárcsak engem, foglalkoztatja a vágy dinamikája, a hosszú távú párkapcsolatok belső mechanizmusai.

Olvassatok velem!

“A történelem során az életnek e két területét különállónak tekintették: egyik oldalon volt a házasság, a szenvedély meg a másikon, már, ha egyáltalán létezett. A romantikus szerelem fogalma a tizenkilencedik század végén jelent meg, és kapcsolta össze ezt a két területet. Az ezt övező elvárások azóta felerősödtek. Az utóbbi ötven év társadalmi és kulturális változásai új megvilágításba helyezték a párkapcsolatokat. A szexualitás az életünk részévé vált, egész életünk során fejlesztjük, meghatározzuk, újraértelmezzük. Manapság a szexualitásunk egy nyílt végű személyes projekt, része az identitásunknak és annak, akik vagyunk, nem pedig puszta tevékenység.”

“Ez része a szabadság és individualizmus korszakának. Az embereket arra bátorítjuk, hogy személyes beteljesülésre és szexuális örömökre törekedjenek és kiszabaduljanak a társadalmi és családi élet azon elvárásainak nyomása alól, amelyeket a feladatok és kötelességek határoznak meg. De ennek a leplezetlen individualizmusnak az árnyékában egy újfajta gyötrő bizonytalanság húzódik meg. Mert igaz, hogy a nagycsalád, a közösség, a vallás valóban korlátoztak a szabadságunkban – legyen szó szexuális szabadságról vagy a szabadság más formáiról – ugyanakkor biztosították az összetartozás érzését. E hagyományos intézmények sok generáción át biztosították a rend, értelem, folytonosság és társas támogatottság érzését.  Mára kevesebb e korlátozás, szabadabbá váltunk, de magányosabbá is. Ontológiai szorongásunk szintje megemelkedett.”

“E szabadon lebegő szorongást továbbvisszük szerelmi kapcsolatainkba. A szerelemtől elvárjuk, hogy az érzelmi támogatást, empátia, és összetartozás érzésén túl gyógyírt adjon egzisztenciális magányosságunkra is.”

“Messzire szakadunk a szülői háztól (ami szintén nem feltétlen volt biztonság forrása – szerk megjegyzése), gyermekkori barátainkkal elveszítjük a kapcsolatot, újra és újra elhagyjuk a helyet, ahol egyszer már gyökeret eresztettünk, és máshol telepedünk le. A folytonosság hiányának élményei összeadódnak. A szerelmi kapcsolatainkba szinte elviselhetetlen egzisztenciális szorongással érkezünk, mintha a szerelem nem lenne önmagában is épp elég veszélyes.”

A szerelem azzal kecsegtet, hogy megszünteti a magányosságunkat, ugyanakkor növeli is a függésünket egy másik embertől. Természetéből fakadóan sérülékennyé tesz. Hajlamosak vagyunk arra, hogy szorongásunkat kontrollal próbáljuk csillapítani. nagyobb biztonságban érezzük magunkat, ha csökkenteni tudjuk az egymás közötti távolságot, növelni tudjuk a bizonyosságot, amennyire csak lehet, minimalizálni tudjuk a fenyegettséget, és uralni az ismeretlent.  Azonban egyesek olyan ádázan védekeznek a szerelemmel járó bizonytalanságok ellen, hogy elvágják magukat tápláló forrásaitól. A tartós párkapcsolatban erős tendencia mutatkozik arra, hogy az előre láthatót előnyben részesítsük az előre láthatatlannal szemben. A megszokás és ismétlődés viszont csökkenti  a vágyat. a vágy zabolátlan és ellenáll azoknak a próbálkozásainknak, hogy irányítsuk. Mit tehetünk hát? Nem akarjuk feladni a biztonságot, mert erre épül a kapcsolatunk. A testi és érzelmi biztonság érzete alapfeltétele az egészséges örömnek és intimitásnak.  Ugyanakkor a bizonytalanság bizonyos mértékű jelenléte nélkül nem éljük meg a vágyakozást, a várakozást és a borzongást.