Vendégszöveg egy terapeuta szemszögéből…

Egy gyermeknek, akinek szülei képtelenek vagy nem hajlandóak eléggé biztonságos kötődést nyújtani, nincs senkije, akihez fordulhatna fejlődő énjével. Nincs senki, aki visszatükrözné, érvényesítené vagy vezetné. Senki sem elég biztonságos, hogy odamehessen hozzá vigasztalásért vagy segítségért, ha baj van. Nincs senki, aki előtt sírhatna, igazságtalanság ellen tiltakozhatna, akitől együttérzést kapna, ha megbántják, elárulják, ha hibázik vagy baleset éri. Senki sem elég biztonságos, hogy mellette ragyoghasson, „mutasd-és-mondd”-ot játszhasson, és hogy őt a büszkeség forrásaként tükrözze vissza. Még ahhoz sincs senki, hogy a társalgás olyannyira fontos intimitásépítő készségeit gyakorolhassa.

Sok kliensnek, aki eljött hozzám, sosem volt egy eléggé biztonságos kapcsolata. Az ismétlési kényszer hatására tudattalanul olyan kapcsolatokat keresnek felnőttkorukban, melyek traumatikusan újrajátsszák gyermekkori gondozóik abuzív vagy/és érzelmileg elhagyó dinamikáját. Sok ilyen kliens számára mi vagyunk az elsők, akikkel valóban megpróbálják egy biztonságos és tápláló kapcsolat kialakítását. Ha nem vagyunk jártasak abban, hogy a biztonság olyan fokát teremtsük meg, melyre szükségük van, hogy elinduljanak az elég jó bizalomhoz vezető hosszú úton, mi lehetünk az utolsók is.

A kapcsolatok kulcsjellemzője a bizalom kialakulásához és az ezt követően megvalósítható kapcsolati gyógyuláshoz az empátia és a hiteles sebezhetőség…

tovább a teljes cikkhez az Almablogon