47 évesen azzal a problémával fordultam Dórához: nem érzem magamban a nőt – elveszett belőlem teljesen.

20 éve élek házasságban, három gyerek, kiegyensúlyozott egzisztencia, látszólag minden rendben – csak éppen a szex nem ment, és szép lassan minden intimitás eltűnt a kapcsolatból: két egymás mellett, de nem egymással élő ember. Az elutasítás belőlem fakadt, és nem is újkeletű dolog volt: foglalkoztam is már a témával korábban, de csak óvatosan. De aztán eljött az idő, amikor már nem működhetett tovább a szőnyeg alá söprés.

Ekkor fordultam Dórához, és a fizikai távolságból fakadóan csak a skype-olás jöhetett szóba. Féltem ettől, mert nem szoktam skype-olni egyébként sem, meg hát egy ennyire intim témáról a képernyőn át elmélkedni egy – előtte a valóságban sosem látott – „idegennel”… és már az első alkalommal kiderült, hogy működhet így is – és működött is közel egy évig.

Dóra társam, kísérőm  volt egy nagyon izgalmas utazásban, amikor életem minden – a témához kapcsolódó – vetületét végignéztük. Kívülről haladtunk egyre beljebb, kaptam feladatokat, sokat emlékeztem, elemeztem, gondolkodtam és éreztem – és közben kirajzolódott egy kép, elsősorban magamról, és ezen keresztül a párkapcsolatomról. Aztán eljött a pont, amikor úgy éreztem, már minden „tudás” birtokában vagyok, tisztán látom a helyzetünket és innentől már csak rajtam múlik, hogyan használom fel az új (ön)ismereteket: akkor elengedtük Dórával egymás kezét. Azóta nélküle boldogulok (és úgy tűnik, nem is olyan rosszul ) – de eszembe jut olykor: vajon ő hogyan reagálna, ha ezt vagy azt elmesélném neki?

Azt hiszem, amit leginkább kaptam Dórától, a vele való „kapcsolattól”, az egyfajta erő, önbizalom, hogy jogom van olyannak lenni, amilyen vagyok, azt érezni, amit érzek –  és kaptam hozzá bátorságot, hogy merjek is eszerint cselekedni.

Kriszti