No para!
No para! – az írás egy változata a HVG Pszichológiában jelent meg | 2o14
Iskola utáni szokásos rohangálás; nálunk vannak a szomszéd gyerekek. Az egyik kisfiú, hirtelen ötlettől vezérelve letolja a nadrágját, úgy vicceskedik. A többiek előbb megtorpannak, majd egy másik is csatlakozik a kukimutogatóhoz. Nekem megáll az almát szeletelő kés a kezemben, egy percig gondolkodom, aztán megkérem a gyerekeket, hogy húzzák fel, legyenek szívesek, a nadrágjukat. Szerencsére hosszabb magyarázatot se a gyerekek, se én nem várok magamtól abban a pillanatban. Az enyémnek mondok később annyit, hogy hát fura lenne, ha megjönnének a szülők és pucéran szaladgáló kisiskolásokat találnának.
Éreztem, hogy az első zsigeri válasz nem volt jó válasz. Az én félelmeimről szólt; úristen, mi vagyunk itt az új család, nekem ráadásul ez a szakmám, mit szólnak a szülők, ha kiderül, hogy nálunk megy a kukizás, miközben én is itt vagyok a nappaliban. Ezek a gyerekek hatévesek, már elég nagyok… mindez átfutott az agyamon. Ahogy az is világos volt, hogy épp ezzel ültetek el valami szorongást vagy obskurus tiltást a gyerekem fejében egy ártalmatlan helyzetre. Csak én találtam a helyzetet „furának”, a gyerekek szemmel láthatóan jól érezték magukat. Mi volt a reakcióm mögött? Hogy tudnék úgy magamról beszélni, hogy azt ne toljam rá a gyerekre, közben segítsek is neki a világ rendjében eligazodni? Az én megoldásom végül az lett; megmondani, én érzem magam kellemetlenül, ha a lakásunkban idegen gyerekek pucérkodnak. Apa haverjai sem veszik le a nadrágjukat, egyébként őket is megkérném, hogy ne tegyék, mert feszélyez. Kukizni nálunk magándolognak számít, mindenki menjen a saját szobájába.
„Szőke, barna pisisek
mind csukott kis piksziksek.
Ahogy évre év rohan,
egyre több, mely nyitva van.”
(Weöres Sándor Priapos tánca, Priapos Pajzán Versek, Weöres Sándor örököse és a Helikon Kiadó, 2001)
„Papás mamás”
Nincs, akinek ne lenne emléke az első testi felfedezésekről, valami huncut titkos játékról. A szakirodalom hatéves kor körülre tesz egy testi és pszichés fejlődési határt. A kisgyermekkorból kilépve megnyúlunk, erősödünk, ügyesedünk. Bizonyos dolgokban kezdünk önállóbbá válni, önálló véleményt formálni. Ebben az időszakban találkozunk olyan, felnőttek által használt fogalmakkal, mint, hogy mi „helyes” és „kívánatos” és milyen viselkedések nem számítanak annak. Ebben az időszakban kerül be a gyerek világába a „normális” fogalma és ébred első kíváncsiságunk az ezen kívül eső dolgok után. Ez az iskolakezdés időszaka, a kortárs csoport szerepe kezd fontossá válni. Ilyenkor alakulnak az első családon kívüli kötődések. Megjelenik a privát szféra, a szülőktől való érzelmi függetlenedés első igénye. Elkezd kialakulni érzelmeink kontrollálásának és elrejtésének képessége. Változik az önképünk, elkezdjük érezni az erőnket és gyengeségeinket. A testi, pszichés és érzelmi fejlődés a legtöbb gyereknél természetes módon együtt jár a testi felfedezésekkel. Ahogy babakorban nagy élmény saját lábunk, kezünk felfedezése, a punci és a kuki hasonló izgalmakat tartogat. Sőt. Már nem csak a sajátunk számít újdonságnak, meg kell róla győzödni, hogy van-e hasonlója vagy mása a többieknek is.
A kisfiúk, kislányok kíváncsian játszanak papás-mamást, pelenkázóst, ez rendben is van, amíg nem jövünk mi, szülők. Amíg mi, felnőttek valahogy bele nem kerülünk a történetbe, a szorongásainkkal, félelmeinkkel, zavart reakcióinkkal, leleplezéssel vagy elhallgatással, félkész vagy épp túl határozott véleményünkkel; tiltással, büntetéssel, megszégyenítéssel. Hányunknak van hasonló élménye gyerekkorából? Sokszor pedig még a legmegértőbb, legnyitottabb, legfelkészültebb szülő segítő szándéka is félrecsúszhat, örökíthet bűntudatot akaratlan. A bűntudat, a szégyen pedig apránként láthatatlan falat von gyerekeink és közénk. Ha a gyerekünk úgy érzi, nincs elfogadva, valamit nem jól csinál, azt vagy nem fogja csinálni többet, vagy hallgatni fog róla. A hallgatás pedig minden életkorban védtelenné, sebezhetővé tesz.
„Hallgat a kis copfos Gréte,
két pajtása cicerélte
csokoládésszín csecsét,
szőrtelen csöpp tepsijét.”
(Weöres Sándor A taknyos, Priapos Pajzán Versek, Weöres Sándor örököse és a Helikon Kiadó, 2001)
De hiszen mindenhonnan a szex ömlik! Annyi borzalomról hallani, vegyük például pornójeleneteket játszó gyerekeket már az óvodában…
Külvilág mindig is volt, minden korban. A gyerekeinket – különösen miután elkezdenek közösségbe járni – nem tudjuk minden pillanatban kézen fogva kísérni. A legtöbb, amit tehetünk, hogy elhisszük, képesek megvédeni magukat, képesek azt tenni, ami nekik jó, képesek önmagukkal és a világgal kapcsolatban felelős döntéseket hozni. Nekünk ehhez kell mindent, amit tudunk, megadni. Az angol kifejezés erre az „empowerment” – lehetővé teszed, hogy a másik a saját erejét, tudását, erőforrásait tudja aktiválni. Szülőként amit tehetek, hogy bizalmat építek: jöhessen a gyerekem hozzám bármikor, bármilyen kérdéssel. Nem biztos, hogy minden kérdésre a legokosabb választ tudom adni, de nem is az a legfontosabb, hanem a biztonság, hogy a gyerekem és én ott vagyunk egymásnak. Hogy Feldmár Andrást idézzem: „a gyerekednek rád van szüksége, úgy ahogy vagy. Nem egy jó anyára. Hogy te jó anya legyél, te szerepben leszel, és eljátszol egy jó anyát. És akkor a gyereked nem tud hozzád férni”.
Ha képesek vagyunk bármiről őszitén – zavart, bénázást, ismeretlen kimenetelt felvállalva – beszélni, akkor tudunk bármilyen helyzetre adekvát és érdemben segítő választ adni. Felnőttként ehhez kell nagy bátorság, mert sokszor nekünk is szembe kell néznünk saját gyerekkorunkkal. Fel kell vállalnunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, nem tudunk mindent, sebezhetők, érzékenyek vagyunk. Fel kell vállalnunk, hogy a gyerekek olyan helyzeteket teremthetnek, amelyekre nem lehetünk felkészülve, amelyek akár saját határainkat feszegetők is lehetnek. Emlékszem, mikor először guggoltam a kisfiam mellé a piros lámpánál várakozva: tudod anya, én mindig így látom a világot – mondta. Ez a perspektíva csak akkor nyílik meg újra, ha ugyanazon szinten tudunk érezni, látni a világot, mint a gyerekeink, akiket szeretünk és óvni próbálunk sok láthatatlan veszélytől.
„…hol csak kicsi lyukon tud folyni a pisi”
Mert ha leguggolunk a gyerekünk mellé, akkor újra rájövük, hogy a világ nemcsak leselkedő veszélyekből, hanem felfedeznivaló csodákból is áll. A punci például egy ilyen csoda. Bár nekünk félelmetesnek tűnik róla nyíltan beszélni, a gyerekeket éppúgy érdekli, mint a csigák, pókok, ebihalak. Persze ettől még nem könnyebb a szülőnek. Tőlem is kérdezi egyik nap a fiam, hogy miért nem tartok olyan műhelyt, ahol a kisfiúk lerajzolhatnák a kislányok punciját. A műhelybe nem vágtam bele, de este elővettük a puncifotós könyvet, amit felnőtt női csoportban használok; sokféle női nemiszerv fotója, nem pornó, természetes, szexmentes. Végignézegettük, kérdezett tőlem is, apjától is, mi micsoda, miért így néz ki. Majd konstatálta, hogy ő ezt most érti, de mégis a kislányok puncija érdekelné. Ezen a ponton megbeszéltük, ahogy az ő esetében senki más, egyedül csak ő érhet intim területeken magához, ez ugyanígy van a lányoknál is. Elmeséltem neki az óvodai kalandomat, amikor fiúk kényszerítettek hogy húzzam le a bugyimat, és hogy ilyet senkivel sem szabad tenni egy kis puncinézés reményében. Az ő kíváncsiságára, kérdésére reagálva mi ezt a helyzetet így oldottuk meg. Annyi információt adtunk, ami épp érdekelte és megpróbáltuk közvetíteni a szexben számunkra fontos értéket, a kölcsönös beleegyezés elvét.
„A lányok hülyék”
A gyerekek hatéves kora körül kezdődik az a korszak, amikor a fiúk inkább a fiúkkal játszanak, míg a lányok a lányokkal. Ez általános megállapítás, nem mindig és mindenhol igaz. Amikor a gyerekeink közösségbe kerülnek és már képesek a külvilágra reflektálni, a társadalom hirtelen benyomul eddig védett világukba. A mi gyerekünk is divattudatos lesz, azt a számot hallgatja, amit a haverok, tudja, hogy mi menő és mi nem. Nincs ez másképpen a nemi szerepekkel sem. Az iskola a tágabb társadalom képét tükrözi. Bár nálunk a fiam számára az apja mindenben felülmúlhatatlan ideál, a rózsaszín zokniját nem tudja neki elnézni. Most kizárólag a halálfejes dolgok férnek az elképzelt fiús megjelenésbe. Ezek azonban könnyen formálódnak és sok múlik azon, hogy a felnőttek hogyan reagálnak. Ahogy ciki minden szerelmi megnyilvánulás is. Ha a gyerekem apjával átöleljük egymást, ő hülye pofágat vág. Ezen együtt nevetünk, de beszélünk is róla. Lehet, hogy ez most neked ciki kisfiam, de mi szeretjük egymást és ennek jelét adjuk. A mi családunkban fontos, hogy beszéljünk arról, hogy többféle dolog számít fiúsnak és lányosnak és hogy sokszor ezek ugyanazok a dolgok.
A társadalmi környezet nagyban befolyásolja, hogy ebben az életkorban mennyi szó esik arról is, hogy nemcsak férfiak és nők élhetnek egymással szerelemben. A szomszédunkból a pék srác nemrég elköltözött, mert a férjével új üzletet nyitnak. „ A férje lány?” kérdezte a fiam. Ez jó apropó volt arra, hogy erről beszélgessünk. Az természetes számára, hogy az egyik osztálytársának két anyukája van. Egy kevésbé elfogadó környezetben a nemi szerepek és együttélési formák sokféleségéről nehezebb beszélgetni, de a társadalmi konfliktusok is apropót adnak arra, hogy ez szóba kerüljön. Ha például az iskolában a fiúk ráncigálják a lányok haját, akkor az olyan konfliktus, amiről beszélni kell. Csak azért, mert valaki lány, lányos fiú, vagy mert rózsaszín zoknija van, nem lehet bántani. A gyerekem iskolájában ezekre a helyzetekre tanították azt a mondatot: „Hagyd abba, ezt nem akarom!” Nagyon fontos, hogy a pedagógus és a szülő ebben partner legyen és segítse a gyereket abban, hogy megvédje a határait, kiálljon magáért. Joga van azt mondani: nem akarom!
Mire is nevelünk?
Én azt tartom legfontosabbnak tudatosítani, hogy a gyerek szexualitása nem a szülő szexualitása. Akarva akaratlanul is közvetítünk mindent magunkból; az értékeinket, érzelmeinket, gátlásainkat. Ez az alaphelyzet. Sokan ezt még azzal is fokozzuk, hogy tudatosan akarunk valamire nevelni, saját képünkre formálni. Nevelőként és anyaként is azt tartom a szexuális nevelés elsődleges céljának, hogy a gyerekeim szabadon meg tudják élni a saját szexuális történetüket. Az én legfőbb feladatom, hogy abban segítsem őket, ismerjék és tudják képviselni, megvédeni a határaikat, tudják maguk is formálni a világ és közöttük levő dinamikus egyensúlyt. Ahhoz, hogy ez működjön, kölcsönösen tisztelnünk kell egymást, el kell ismernünk egymás privát szféráját, legyen az testi, lelki vagy társas természetű.
Ajánlott irodalom
Dan Höjer, Gunilla Kvarnström, Kis puncikönyv (Budapest, Presskontakt Bt: 2005)
Dan Höjer, Gunilla Kvarnström, Kis fütyikönyv (Budapest, Presskontakt Bt: 2006)
Mester Dóra Djamila, Nő, anya, szerető – anyaság és szex (Budapest, Jaffa Kiadó: 2013)
Kiko and the Hand – Teach your child the Underwear Rule, www.underwearrule.org, Council of Europe