Drága anyukám!

Még csak most tettük le a telefont, de máris leültem neked levelet írni. Igazából már tavaly télen megfogalmazódott, de kellett hozzá még néhány hónap, hogy megérjen. Azt akartam megírni, hogy milyen felismerés ért egyik kliensem kapcsán, aki kilépett egy bántalmazó párkapcsolatból. „Nem akarom folytatni azt, amit az anyámnál, a nagyanyámnál és az ő anyjánál láttam; hogy elviselik egy hűtlen férj zsarnokságát éveken át. A lányomnak már nem akarom ezt a családi örökséget!”- mondta. És ebben a pillanatban – munka közben – jöttem rá, hogy tulajdonképpen mennyit is jelentett az ÉN életemben, hogy te annak idején meglépted, hogy bármi áron, de elhagyod apát.

Mennyi idő, távolság kell ahhoz, hogy az ember képes legyen a saját életét, gyerekkorát, közeli családtagjaival való kapcsolatát „látni”, érteni! Hiába mondtad el oly sokszor az életed apa mellett – én nem tudtam nem a magára hagyott, veszekedések között, szeretettelen, feszült, félelemmel teli életben felnövő kislány szívével érezni, látni, ami annak idején történt. Hiába értettem az eszemmel, hogy áldozat voltál egy bántalmazó kapcsolatban, mert én éppoly áldozat voltam. Kisgyerek, aki szintén nem kapott senkitől segítséget.

Érdekes ez. Úgy látszik, mostanra nőttem fel a feladathoz. A saját életem a saját családom ad annyi erőt és érzelmi biztonságot, hogy most már érzelmileg is nyugodtan, feszültségektől mentesen tudom látni magunkat a múltban. Ehhez sok év kellett.

Eddig jobbára apa útja, az ő, életemben betöltött szerepe foglalkoztatott. Nemhiába mondtad mindig, hogy apám lánya vagyok. Bizonyos értelemben így is volt. Érdekes volt végiggondolni, hogy apa is elindult anno, hogy kiszakadjon a provinciális, hazugságokkal terhes vidéki környezetből. Elindult egy szabadabb élet felé, de aztán nem volt bátorsága maradni. Mondhatta volna, hogy egy független meleg férfi életét akarja élni, de a sok külső és valószínűleg belső kötelék gúzsba kötötte. Persze el se lehetett akkor képzelni, hogy ne a „férj-feleség-gyerekek” családmodellben gondolkozzon. Ez lett szerintem részben oka a te tragédiádnak is. Azt képzelem, hogy apa agressziója és nőgyűgyölete valójában ebből a borzasztó belső ellentmondásból (a tradícionális neveltetés és a vágyai) és a tehetlenségből (az igazi szabad választás hiányából) adódó frusztrációból fakadt. Számodra az egyedüli jó minta szintén a klasszikus család volt. De mégis te voltál a bátrabb, amikor felismerted, hogy ez a mi esetünkben egy illúzió, egy hazugság. Ez a család nem szeretet, öröm és boldogság forrása. Te voltál a BÁTRABB, mert végül te képes voltál NEMET mondani arra, ami NEM VOLT JÓ. Igaz, ezért nagyon nagy árat kellett fizetned, fel kellett MINDENT áldoznod.

42 évesen értettem meg, hogy felém ez volt a legfontosabb üzenet, hogy igen, lehet nemet mondani, hogy érdemes a saját vágyaidat, a saját belső hangodat követni. Én már szerencsésebb voltam, és valószínüleg ügyesebb is. Látva, hogy a nyílt konfliktus nem célravezető, sok önfegyelemmel, belső félelemmel megküzdve, – meg talán a gyerek naivitásával és bátorságával – ki tudtam találni, hogyan tudok apától függetlenedni.

Rájöttem, hogy a te lépésednek – mégha emiatt pont kettőnk között veszett el az intimitás, a közelség, mégha évekig haragudtam is rád, amiért „elhagytál” bennünket, otthagytál a terrorban – de mégis ez volt végül, ami képessé tett engem arra, hogy a saját erőmből a saját utamat járjam, hogy merjek önálló döntéseket hozni, felelősséget vállalni magamért, a saját sorsomért. Valahol mélyen, tudat alatt az a minta, amit te adtál, az adott erőt, hogy lehet ezt az utat járni. 42 évesen, most értettem meg.

A nem múló depresszió

Most tudtam először indulatoktól mentesen, megértéssel azon is gondolkodni, miért van vajon benned – annyi év után is – ennyi félelem, ennyi tehetetlenség.  A szó szoros értelmében erőtlenség. Mi lehet a nem múló bizonytalanság, depresszió oka?

Nem azért-e, mert mikor annak idején – sok évi szenvedés és boldogtalanság után – minden erődet összeszedve, minden kockázatot bevállalva kitörve a börtön falát lerogytál a „szabadságban”, akkor nem volt ott senki, aki segített volna felállni, aki segített volna megtanítani (újra) (vagy talán először) önállóan járni? Élni a szabadsággal. De egyáltalán csak azt mondani, hogy JÓL DÖNTÖTTÉL, hogy NEM VAGY HIBÁS, hogy JOGOD VAN bántás nélküli  életet élni. Nem volt ott senki, aki megölelt és elfogadott volna úgy, ahogy vagy.

Talán ezért nem kaptam meg az elfogadást és ölelést tőletek, mert NEM TUDTÁTOK megadni, mert nem kaptátok meg ti sem. Talán már gyerekkorban sem a szüleitektől és ők se az övéiktől. Nincs ennek hagyománya minálunk. Meg kell tanulnunk. De először önmagunkon. De ha nincs erő, akkor nem megy. Én most már tudok. Azért, mert van közöttünk egy kölcsönös elfogadás Balázzsal és Miksával. Ők taníttottak meg magamat szeretni és elfogadni. Ezért írom most ezt a levelet, mert valamit most megint megértettem. Valami átszakadt.

Szeretném ezt az erőt most neked én átadni! Visszaadni, amit annak idején kaptam tőled. Hogy élhess újra a saját erőddel. Nem kell többé feláldoznod magad, én már tudok járni.

Annak idején, amikor kiléptél a fényre, nem segített neked senki. A „jutalmad” ezért a lépésért a sokszoros megaláztatás, megszégyenítés lett. „Anyátok egy kurva. Elhagyta a családját.” Apánk hadjárata sikeres volt. Igen, most megértettem ez mit jelent. Elvesztettél mindent: minket, a „rendezett” családi életet (még az illúzióját is), a társadalmi megbecsültséget (mégha hamisat is), a jólétet, az egzisztenciális biztonságot. Életed legfontosabb és legbátrabb döntését semmi jutalom nem koronázta. Ezért van szerintem a nem múló depresszió, mert – hiába telt el 3o év – azóta sem tudsz arról a pontról továbblépni. És az sem segít, hogy még mindig ugyanabban a városban élsz, ugyanaz a környezet, ugyanazok az emberek a piacon, az utcán, bizonyos értelemben nem történt semmi változás.

Nekem nagyon nagy tanulás volt az életemben, hogy mennyit számítanak a fizikai helyváltoztatások. Hogy miért utálok, miért nem tudok már bizonyos helyekre visszamennni. Mert olyan emlékek kelnek  életre, amikkel már nem akarok találkozni. Amiket már magam mögött hagytam. Magam mögött kellett hagynom ahhoz, hogy élhessek a jelenben.

Én felnőttem. Egészséges, boldog – mégha sokszor nehéz és munkás – de önmagamért és másokért felelős életet élek. Ezt a mintát adom Miksának is. Ez a legtöbb, amit tehetek érte. Nem tudom az ő életét élni. Miksának is meg kell majd a maga harcait vívnia és erőt – remélem – abból merít majd, hogy látta, látja, hogy mi hogyan éljük az életünket.

Szerintem sosincs késő. Nézd, a nagyi mindig is milyen morcos és magának való volt és utolsó éveire hogy kinyílt, mennyi kedvesség lett benne.

Befejezem. Elfáradtam. Csak annyit akartam írni, hogy szeretlek, és azt hiszem, végre értelek! És hogy tudd, jogod van a döntéseidhez! Bármiben, bárhogyan döntesz, támogatlak és melletted állok!

 

Szeretlek

d.-

 

Amsterdam, 2o16. március 19.