Az én két fáradt asszonykezem
Hogy milyen lágy, amikor simogat,
Mily enyhén tárul, amikor ad:
Terajtad ösmerte meg.
– Köszönöm neked a két kezemet!

Szemem, a bágyadt, bús tükröző
(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett;
S megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
Betlehemcsillag, égi vezér…
– Áldjon meg az Isten a két szememér’!

Mindig azt hittem: rút vagyok,
Csak durva vágyra hangoló,
Szivet bájolni nem tudó.
– Te megszerettél, – s rámigézted
Ezt a halk, esteli szépséget.

Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
Kevert, pocsékló, fél, törött!…
– Most a multam is rendbejött,
Ahogy tenéked elmeséltem. –
Mert láttad sorsom: megszerettem.

Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kináltad,
Szerelmed grál-borát ajánltad:
Most már, míg élek, szent leszek;
Felmagasztaltál; fennt leszek;
Végig “te színed előtt” járva…
Ó hála, hála, hála, hála!