Ahogy más szülőkkel beszélgetünk, érdekes hallani, ki hogyan éli meg a szexuális életében azokat a fizikai és időbeli korlátozásokat, amik a gyerekek megjelenésével egyszerűen elkerülhetetlenek. Nemrég egy apuka panaszolta, hogy – bár már jó tizenéves a gyermekük – egyszerűen nem találják a feleségével otthon a megfelelő helyet és időt, amikor kettesben lehetnének. A gyerek későn fekszik, ők meg az éjszakai randihoz már túl fáradtak. Napközben egyikük egyáltalán nem tud elszakadni a munkából, akár csak egy röpke együttléthez sem. Eközben egy csomó vicces történetet is hallani arról, hogy az egymást vágyó szülők hogyan bújnak el a gyerekek elől, hogyan keresik a titkos légyottokat, mint kezdő szerelmesek. Én nem tudom, hogy velünk mi lesz ahogy a fiam nő, mindig azt gondoltam, hogy egy kamasz gyerekkel – na, ha valami – ez sokkal egyszerűbb történet. „Drága gyermekem, menjél szépen edzésre, zeneórára, mittudomén, most együtt lennénk egy kicsit édesapáddal!” Vagy valami ilyesmi. De ezek szerint nem mindenhol egyszerűsödik a szülők szerelmi életének logisztikája azzal, hogy a gyerekek felnőnek. És akkor a többgyerekes háztartásokról még nem is beszéltem.
“Kedves Dóra! December eleje óta kemoterápiát kapok. Amióta a kezelések folynak, komoly kihívásokkal szembesültem, ami egyrészt hatással van a testképemre, saját nőiességemre, másrészt a szexualitáshoz való hozzáállásomra. A rákbetegséggel való küzdelem alatti minket, nőket érintő megváltozott állapotokról nagyon keveset olvashatunk. Pedig rengeteg aspektusa van az egész kérdéskörnek! A nyálkahártya változásai, haj és más testszőrzetek kihullása, lelki faktor, műtétek nyomai. Emellett bizony keményen dolgozni kell önértékelésen. Szívesen beszélgetnék alkalomadtán erről csoportban. Hiszen a párkapcsolatot, szexuális életet is érintő kérdésről van szó, és szeretném tudni, mások, hogyan élik meg”.
- egy 27 éves nő
“Olyan ez, mintha a fókuszom, bizonyos értelemben leszűkült volna arra, hogy a mostban éljek. Ellazultabban végzem, amit csinálok. Elkezdtem pusztán azt tenni, amit éppen tennem kell. Csak hagyni kell, hogy a türelmetlenség elmúljon és azt a darab fát hasogatni, ami előttem van, nem pedig másikat keresgélni; a közeli patakból hozni a vizet, és nem utazni órákat azért, hogy egy másik patakot keressek. Időt kell adni magamnak a gyógyulásra. Hagyni, hogy kifejlődjön egy nyitott, nyugodt tér, és figyelni, vajon mi születhet benne.” (Ken Wilber Áldás és állhatatosság című könyvéből)
A nemzetközi nőnap „alkalmából” egy szokatlannak tűnő, de többeket érintő téma kapcsán tartunk szexbeszélgetést a Nyitott Műhelyben. A betegségek, és azok közül is elsősorban a rák szexualitásunkra, nőiségünkre, testképünkre, párkapcsolatunkra való hatásairól beszélgetünk március 6-án, kedden, este 7-től a Nyitott Műhely kistermében. A beszélgetés ingyenes. Várunk minden idősebb és fiatalabb nőt, lányt, anyát, akit érint, vagy érintett ez a kérdés. Azokat, akik megosztanák ezzel kapcsolatos tapasztalataikat, és kíváncsiak arra, hogy más hogyan néz szembe ezekkel a kihívásokkal.
Cím: 1123 Budapest XII. kerület Ráth György utca 4. Időpont: 2012. március 6. este 19.00 óra
A csoport előzetes jelentkezéssel indul, jelentkezni lehet a www. csakatestemenat.hu weboldalon vagy a doradjamila(kukac)gmail(pont)com e-mail címen.
Kisfiam vasárnap este nem tudott elaludni. Elcsúszott a naprendünk, úgyhogy volt némi ráció abban, hogy este tíz után neki még ki volt pattanva a szeme, altatás terén semmivel nem boldogultunk. Másnap reggel munka, ovi, randalírozni nem lehetett és nekünk még kellett volna dolgoznunk is, úgyhogy – mintegy három óra váltott szülővel kísért altatás után – gyermekemet az édesapja megkérte, hogy – ha nem is tud elaludni – maradjon szépen az ágyában, hallgassa a mesét, de mi most már nem tudjuk őrizni őt az ágya mellett. Mire szinte azonnal jött is a drámai hangú sírás-rívás, hogy csak „anyával tudok aludni” ésatöbbi. Ha valamit, a hisztit mérsékelten toleráljuk, úgyhogy erre a szülői hangnem lényegesen határozottabbá vált, gyermek ágyba, ajtók csukva, bent néma csend. Eltelt úgy öt-tíz perc, azt gondoltuk, hogy hát szomorú az elalvás e módja, de talán mégis sikerült álomba sírnia magát. Egyszer csak mégis halljuk, hogy hívja az apját. „Apa, nem tudom megállítani a sírást!”.
Játszmák nélkül
Azt gondolom, mindig van mit tanulnom a gyerekemtől. Ez a mondata is ilyen volt. Nem tudom mi kell ahhoz, hogy egy négyéves képes legyen kijönni a hisztiből és arról az érzésről beszélni, ami valóban szorongatja a testét-lelkét. Ahogy ezt meghallottam, szinte éreztem, hogy valóban milyen, amikor ott van a gombóc a torkodban, és hiába csak hisztinek indult, de beszippantott az önsajnálat örvénye, úgy érzed, magadra hagytak. És ebből a sértettségből, megbántottságból mégis tudott kilépni és visszaterelni a beszélgetést abba a mederbe, ami nem játszmákról, harcról, félrebeszélésről szól. Milyen hasznos is lenne ez a tudás sokunknak, felnőtteknek; párkapcsolatban, szexben, az élet minden területén. A párom ottmaradt kicsit az ágyánál, megölelgette és ő megnyugodva gyorsan el is aludt. Én meg kaptam valamit, tanultam valamit. Ez volt az én vasárnap esti mesém.
Éppen egy éve, hogy a „Tényleg akkora divat a popsiszex?” című írásban meditáltam azon, hogy mitől válnak a szexuális együttlét egyes formái kedveltebbé, érdekesebbé – de legalábbis vitatottabbá – mint mások. Úgy tűnik, hogy az anális szexszel kapcsolatos kérdések egy év alatt nem sokat veszítettek aktualitásukból.
“35 éves férfi vagyok, és már kamaszkoromban felfedeztem, hogy az ánuszom erogén zóna. Nem csak a prosztatám ingerlése okoz örömet, de a behatolás is. Kipróbáltam ezért a fiúkkal is a szexet, de rá kellett jönnöm, hogy én nőkkel szeretek élni, lenni, szeretkezni is. Az internetről tudom, hogy vannak párok, ahol a nő felcsatolható dildóval képes átvenni a férfi szerepét, de hogyan találok egy olyan nőt, akit nem riasztok el egy ilyen kéréssel? Mit mondjak neki, hogy ne tartson férfiatlannak? És ha megtaláltam, miért akarna ő megdugni engem, amikor ő is azt szeretné, ha benne lenne valaki?” – Ákos
Kedves Ákos. Arra nincs biztos receptem, hogy hogyan fogj olyan nőt, aki majd biztosan nyitott lesz ilyen játékokra is. Valamiért azt mondanám, hogy ne az első randira készítsd ezt a kérdést, de ki tudja. Szerintem sokszor preventíve sokkal szemérmesebbek vagyunk, mint kellene. A férfiasságod, maszkulin kisugárzásod egyébként ettől nem fog sérülni, ebben annyi minden szerepet játszik még. Sőt, azt gondolom, nagyon is bátor dolog – és az én szememben biztosan vonzó (és szexi) lenne – egy ilyen vágy őszinte felvállalása.
Az ánusz és a gát környéke érzőidegekkel sűrűn behálózott erogén zóna, érintése sokaknak okoz örömet. Általában kevesebb szó esik arról, hogy heteroszexuális párok férfitagjai is élvezhetik, ha a végbélnyílást és környékét kényeztetik, valamint azt, hogy a prosztata – mint a testen belül elhelyezkedő erogén zóna – anális behatolással válik leginkább elérhetővé. Sok férfiban erős az ezzel kapcsolatos hárítás, mert ezt a homoszexualitáshoz kötik, pedig nem kellene. Arról nem is beszélve, hogy az aktív-passzív szerepek fizikai átrendezése mennyi finom érzelmi játékot tesz lehetővé egy intim kapcsolatban.
A minap megjelent, férfiak erogén zónáiról szóló cikkben feltűnt, hogy nincs ott a mell, a mellbimbó. Pedig sok férfi testén ez épp oly kitüntetetten érzékeny terület, mint a női mell. Nyilván hosszú kultúrtörténete van annak, hogy a mell hogyan vált kizárólagosan a női szexualitás attribútumává, de szerintem éppen itt lenne az ideje, hogy kicsit árnyaltabban gondolkodjunk női és férfi cicikről.
Hagyd a mellem, nem akarom!
Én kifejezetten emlékszem azokra a napokra, hetekre, amikor a kisfiammal teherbe esve hirtelen hatalmas nagy cicijeim lettek. Amolyan igazi Pamela Anderson dudák. Mondanom sem kell, hogy ez otthon hatalmas sikert aratott, illetve arathatott volna, ha nem menekülök sikítva szerelmem rajongó érintései elől. Ezek a mellek akkor ugyanis nem akartak érintést, nem akartak figyelmet. Számomra inkább volt borzalmasan zavaró, én egyáltalán nem éltem meg ezeket a melleket szexuálisnak. Nekem ez az élmény kellett ahhoz, hogy felismerjem és merjem felvállalni: valójában a terhességem előtt és utána sem igazán tekintettem a melleimre szexuális testrészként. Számomra a mell nem erogén zóna, a melleim érintése sosem volt igazán érzéki élmény. Ezzel egyidőben arra is rájöttem, hogy sokáig mennyire nem is gondoltam semmit a melleimről. Sosem voltak fontosak úgy, mint a „nőiségem” jelei. Nekem ez „kimaradt”. Egészen addig, amíg nagyon „láthatóvá” nem váltak és később, amikor a szoptatás után meg új értelmet nem nyertek. Az, hogy mely testrészünk hogyan reagál a fizikai stimulálásra, nagyban függ attól, hogy az agyunk mennyire „támogatja”, mennyire hagyja jóvá a test különféle területeiről érkező jeleket. Ezért sem mindegy, hogy az illető mellek gazdája hogyan gondol a saját mellére, mennyire tekinti azokat szexuálisnak, szépnek, szerethetőnek, nőisége szimbólumának. És ez utóbbi pedig egyáltalán nem problémamentes ügy.
