Azt mondja az anyukám, nem tetszik a frizurám…
NLC hetigyors | 2012. február
Múlt héten értelmi fogyatékkal élő fiatal nők és férfiak csoportjában beszélgettünk szerelemről, párkapcsolatról, magánéletről. Akár egy teljesen fogyatékoktól mentes csoport is lehettünk volna; ugyanazok a kérdések, problémák, szempontok merültek fel: hol ismerkedjünk, hogyan találjuk meg a hozzánk illő partnert és önismereti kérdések. Ugyanez sok, nem fogyatékkal élő fiatal (és idősebb) nőnek és férfinak is napi problémát jelent. Volt viszont egyvalami, ami ebben a csoportban hangsúlyosan jött elő. Ez pedig, hogy hol vannak a magánélet határai, mennyire adott az intimitás lehetősége. A szellemi fogyatékkal élő embereknek – ha valami – az anyagi, egzisztenciális függetlenség komoly problémát jelent. Sokan felnőtt korukban is kénytelenek a családjukkal élni, ugyanazon a fizikai téren osztozni. Ez azért is nehéz ügy, mert ebben a függőségi helyzetben sok szülő akarva vagy akaratlanul sem érzékeli, mit is jelent az önrendelkezés, hogy mennyire fontos az, hogy felnőtt gyerekem a magánéletét érintő kérdésekben szabad döntéseket hozhasson. Mégis, ahogy ezeket a történeteket hallgattam, rá kellett ébrednem, hogy ez sem olyasmi, ami csak a fogyatékosokat érintené. Sokunknak – dacára az önellátás képességének – a családi háztól való egzisztenciális függőség, érzelmi kötődés vagy épp kiszolgáltatottság felnőtt korunkban is éppúgy meghatározó lehet, mint azoknak, akik szüleikkel egy életen át közös háztartásban élnek.
Tovább...