NLC hetigyors | 2011. december
Amikor én iskolás voltam, minket egyáltalán nem tanítottak meg jól kérdezni, vagyis inkább úgy mondanám, kérdezve gondolkodni. Minden mindig csak kijelentő és felszólító módban hangzott el. A gyerekkorból a felnőttkorba való átmenetben valahogy elsikkadt az élet megközelítésének ez a módja; amiben a kíváncsiság, a belső indíttatásból fűtött motiváció lett volna a létező legfontosabb dolog a világon. Valahogy nem olyan időket éltünk. Mindenki csinálta a dolgát, nem volt az kérdés, hogy iskolába kell járni, jól kell tanulni, dolgozni, pénzt keresni. Ha valaki, bárhogyan is, de letért erről az útról, azt minimum megszólták, kinézték, sehogyse volt az illető normális. Azért is jött ez most bennem elő, mert mostanában sokan keresnek fel olyan életszakaszukban, amiben kiderül, hogy valahogy semmi sincs a helyén. Nem az a munkahely, nem az a lakás, nem az a szerető, nem az a szex, nem az a család, nem az az élet. És ilyenkor, harminc-negyven akárhány évesen meg már nem lehet ezt a dolgot megkerülni: egyszerűen fel kell tenni néhány fontos kérdést. De ilyenkor ezek a kérdések sokszor igen kellemetlen kérdések.
Tovább...